Búvárkodás éjszaka krokodilok között Mexikóban

2017. augusztus 20. vasárnap, 18:21 - utazomajom
Élménybeszámolók

Már hosszú évek óta nagy rajongója vagyok a krokodiloknak és a cápáknak. Valószínűleg pont azért, mert borzasztóan félek tőlük. Ezenkívül a víziszonyom és barlangiszonyom is végig kísérte az életemet. Ugyan egészen mostanáig szinte semmilyen személyes tapasztalatom nem volt az említett állatokkal és limitált élményem a vízzel és barlanggal kapcsolatban, de idén mindez megváltozott. Jelenleg Mexikóban élek, ahol volt szerencsém szembe nézni és legyőzni a legnagyobb félelmeimet.

Halálfélelem a tengerben

Sosem tudtam nyaknál tovább merülni természetes vizekben. „Nem tudom, hogy mi van alattam.”, „Mi van, ha elkap egy cápa?” Pánikszerű érzés fogott el, ha a víz mélyebb volt, mint amire számítottam. Majd egy napon, amikor hátizsákkal jártam Latin-Amerikát, találkoztam két mesterbúvárral, akik azt tanácsolták, hogy ismerjem meg azt, amitől félek. Nézzek szembe a mumusommal, mert csak így győzhetem le. Így lett belőlem búvár.

Hihetetlenül felszabadító volt, hogy megismertem ezt a világot, rájöttem, hogy sokkal több szépséget nyújt, mint amennyi veszélyt rejt. Így jutottam el arra a pontra, hogy bikacápákkal merültem Playa del Carmenen, Mexikóban. Egy porickám sem félt, amikor megpillantottam a már alattam köröző cápákat, ahogy süllyedtem lefelé.

Búvárként megtanulja az ember, hogy tisztelje a tengert, óvja azt, és ne ítélkezzen elhamarkodottan olyan dolgok felett, amit nem ismer. A cápáktól milliók félnek, de ahogy ott lebegtem közöttük rájöttem, hogy egészen addig ártalmatlanok, amíg nem provokálom őket. Természetesen tisztában kell lennünk az íratlan szabályokkal! A cápák világában nekem kell alkalmazkodnom a szabályaikhoz és amíg betartom őket, addig nyugalomban megvagyunk egymás mellett. Éles fogaikkal olyan békésen úszkáltak mellettem, hogy szinte meditációszerű állapotba kerültem.

Azonban nem minden állat értékelte a mélytengeri látogatásomat. A cápákhoz társult egy csoport hal, amiből az egyik megmutatta nekem, hogy ki az úr a házban. Elkezdte tépni a hajamat, ezzel együtt megpróbálta leszedni a maszkomat. Gondoltam magamban, hogy nem leszek népszerű a búvárok körében, ha megütök egy halat, de nem álltam készen búcsút mondani a vadiúj felszerelésemnek, így behúztam neki egyet. A hal is épségben elúszott és megmaradt a maszk is. De ez maradjon köztünk!

Amikor csak egy kijárat van

Valahogy a barlangokban sem éreztem nagyon komfortosan magamat és a sok horrorfilm sem segített. De itt Mexikóban volt alkalmam ezzel a félelemmel is szembenézni, sőt vízalatti barlangba merülni. A Yukatán-félszigeten található a világ legnagyobb vízalatti barlangrendszere, ezeknek a barlangoknak a bejáratait „cenote”-nek nevezik. A Mayák ezeket az ősi víznyelőket használták, hogy friss vízhez jussanak, ugyanis az egész félszigeten nincsenek folyók.

Óriási népszerűségnek örvend a barlangbúvárkodás a környéken, így én sem hagyhattam ki. Ugyan nekem nincs szakképesítésem, hogy olyan helyekre is beússzak, ahol már nem látom a kijáratot, de így is óriási élmény volt. Mintha az űrben lebegtem volna. A víz hűvösebb volt, mint a tenger, de olyan tiszta, ha nem lett volna vége a barlangnak, akkor a végtelenségig elláttam volna.

The Pit nevű barlang az egyik legnépszerűbb a barlang búvárok körében.

Nagyon aprónak éreztem magamat és félelmetes volt belegondolni, hogy hiába indulok el felfelé, ha gond van, csak beütöm a fejemet. Cseppkövek vettek mindenhol körbe és a csodálatos természeti szépségek között úszkálni olyan volt, mintha a Föld történelmében utaznék vissza. Az már csak bónusz volt, hogy újabb félelmemtől szabadultam meg.

Szenvedélyes félelem

Számomra azonban a legnagyobb élményt a krokodilokkal való éjszakai merülés nyújtotta. Ez az állat a legnagyobb kedvencem. Ugyan tavaly volt szerencsém megfogni egy kis krokodilt és kerítés nélkül végig sétálni pár nagyobb példány között, a merülés élménye össze sem hasonlítható az eddigiekkel.

Éjszaka volt és autóval mentünk egy cenotéhez. Teljes búvárfelszerelésben besétáltam a dzsungelbe és ott várt rám egy kis, folyószerű bejárat. Síri csend volt és vaksötét, ugyan a Hold valamennyire segített. Ahogy néztem a fekete vizet azon gondolkodtam, hogy „elment az eszem?”, „tényleg le fogok merülni a mangrove erdő alá, a sötétben, ahol krokodilok élnek?”. Egyre szaporábban vert a szívem, ahogy elmerült a térdem, majd a combjaim, majd a derekam, amíg nyakig vízben nem voltam. Azon tűnődtem, hogy vajon mi az isten lehet alattam. De aztán az nyugtatott meg, hogy biztos nem engednék, hogy amatőrként itt merüljek, ha annyira veszélyes lenne. Szép lassan hátra felé úsztam perceken át, amíg egy tószerű tágulatba nem érkeztünk.

Az egyik búvár már jóval elölrébb járt, krokodilok után kutatva a felszínen, majd jelzett, amikor talált egyet. Láttam, ahogy megvillannak az állat szemei a zseblámpám fényében. Ekkor jelzett a vezetőm hogy irány a víz alá és onnan közelítjük majd meg a krokodilt, ugyanis csak felfelé tudnak harapni. Gondoltam magamban, hogy ettől még lefelé tudnak úszni, de ha már eddig eljöttem, innen már nem hátrálok meg…

Végre megpillantottam a karmokat, a lábakat, a fehér hasat és a fogakat. Olyan 1,20-1,50 méter körüli lehetett, és nem kis pánikot keltettünk szegényben, amikor négyen megközelítettük. Gyorsan el is úszott. Nekem ugyan már ennyi is elég lett volna, hogy elmondhassam, igenis szemtől szemben álltam ezzel a csodálatos állattal, de nem kis meglepetéseket tartogatott még a cenote.

Mivel nem sikerült fotót készíteni ezzel a példánnyal, így a búvárok elindultak keresni egy másikat. Vagy 15 percig lebegtem a cenote közepén, néztem a csillagos eget és reménykedtem, hogy addig amíg senki sem felügyel rám, addig nem húz le semmi a víz alá. Nem jártak sikerrel a társaim, így csak alámerültünk ismét és követtük a mangrove vonalát, hátha szerencsével járunk.

Ahogy elértük a folyószerű kijáratot, lassan haladtunk a mangrovék alatt. Egyszer csak jelzett valaki elöl és fénysebességgel ott teremtem. Ismét krokodilt találtunk. Ahogy a fotós készítette a képeket, én hipnózisszerű állapotba kerültem, éreztem, ahogy egyre közelebb emelkedek az állathoz és szinte karnyújtásnyira kerültünk egymástól. Minden félelmem elszállt és átadtam magam az élménynek. Szívem szerint megállítottam volna az időt, de ez a pilllanat is elillant, amikor a krokodil elúszott. Ezzel pedig kipipáltam az utolsó félelmemet is a listán.

Saját tapasztatot szerezni nagy leckét tanított nekem. Rájöttem, hogy sokszor úgy féltem valamitől, hogy nem is ismertem. Olyan információkra alapoztam, ami csak az igazság egy része volt, valaki más tapasztalata, más szemszöge. Voltak, akik azt kérdezték, hogy de mi lett volna, ha? Nem tudok erre mit válaszolni…

Teknős adott pacsit a felszínhez közel.

Már nem félek attól, hogy valami rosszul sül el, mert akkor lemondanék a jó lehetőségéről. Szeretem feszegetni a határaimat és inkább bevállalom a rizikót annak reményében, hogy ilyen cikkek szülessenek végül. Ezenkívül ellenségből barátot csinálni csodálatos érzés. Megismertem, megszerettem, megvédem, tisztelem. Ezért szedem fel mindig a hulladékot a partról, ezért lettem tudatosabb vásárló. Persze, hogy félünk attól, amit nem ismerünk. Változtassunk, ismerjük meg!

Életre szóló élmény volt szembe nézni minden félelmemmel és ez a felszabadító érzés megért minden kockázatot!

Szerző: Bartanics Fanni, a My Seven Words blog írója.

Talán ez is érdekelhet
Szeretnél utazni?