Vietnamról eléggé megosztó véleményeket hallottam az utazásom előtt. Van, akinek nagyon tetszett, de van, akinek kevésbé. Akik több időt töltöttek az országban, azok nagyjából egyet értettek azzal, hogy az emberek nem olyan kedvesek, mint a többi délkelet-ázsiai országban, mivel folyamatosan át akarják vágni a turistákat. Lehet, hogy ez megtörténik más ázsiai országban is, de szerintük Vietnamban sokkal látványosabb.

A legutolsó vélemény, amit személyesen hallottam, hogy Vietnam egy időutazás, ahol egy kabaréban érezhetjük magunkat. Ez számomra olyan pozitív sugallatot adott, hogy szinte el is felejtettem azt a sok rossz véleményt, amit előzőleg olvastam.

A vietnami vízumot nem csak a nagykövetségen lehet megigényelni, hanem online is jelentkezhetünk rá, amennyiben repülővel érkezünk az országba. Az interneten rengeteg utazási irodát találunk a Vietnam visa online kulcsmondatra, akik segítenek a folyamatban. Az 1 hónapos vízum ára 9-15 usd körül mozog. Miután kitöltöttük az online jelentkezési lapot, az utazási iroda két dokumentumot fog nekünk csatolni, egy igazolást arról, hogy a jelentkezésünket elfogadták és magát a vízumigénylő űrlapot. A repülőtérre való megérkezésél be kell adni a papírokat, az útlevelet, egy igazolványképet és az 1 hónapos vízum esetén 25 USA dollárt a visa on arrival ablakhoz, ahol kiállítják a vízumunkat az útlevelünkbe. Ez után pedig már be is léphetünk az országba.

Hasonló folyamat elérhető a környező országok utazási irodáiban is, tehát akkor sem muszáj a nagykövetségre utaznunk, ha szárazföldön érkezünk Vietnamba.

Visszatérve az emberekre. Már az első napomon megértettem, hogy miért vannak egyesek ennyire negatív véleménnyel a vietnamiakról. Az utcai kifőzdékben nem nagyon találtam menüt, ezáltal olyan érzésem volt, hogy hasraütés szerűen mondanak egy árat, ami valószínűleg turista ár lesz. A legkellemetlenebbek viszont a kis kosárkával járó utcai árusok, azon belül is a fánk árus asszonyok. Kétszer is megállítottak, hogy vegyek fánkot és mivel pont éhes voltam, ezért igent mondtam. Egyszerűen nem hagyták, hogy elmondjam, mennyit szeretnék és melyik fajtából, hanem csak pakolták a fánkokat, de ezen felül még irrálisan magas árat is kértek érte. Az árat végül sikerült lealkudnom a negyedére, nem is ezzel volt a gond, hanem a legkellemetlenebb tapasztalat csak ez után jött. Miután mondtam egy “thank you”-t a második fánkos eladó nőnek, ő ezt eltorzított hanggal kifigurázta, mivel gondolom azt hitte, hogy elégedetlenkedve mondtam a köszönömöt. Ez után döntöttem úgy, hogy soha többé fánk az utcán.

A bejegyzést viszont a vietnami emberekről való pozitív élményeimmel szeretném zárni.

Az első az volt, amikor beültem egy kifőzdébe és a pho levesemet kanállal kezdtem el enni. Habár Thaiföldön is megtanulhattam vona, hogyan kell a pálcikával enni, de mindenhol ki volt téve villa is, így igazából mindig az egyszerűbb megoldást választottam. Itt Vietnamban viszont a kifőzdékben nincsen villa. A velem szemben ülő helyi srácnak annyira szúrta a szemét, hogy a kanállal szerencsétlenkedek, hogy addig mutatta hogyan kell a pálcikát helyesen tartani, míg meg nem tanultam.

A második pozitív élményem pedig a tó parton történt, amikor leültem egy kicsit netezni és a térképemet böngészni. Egyszer csak pár egyetemista csoportosult mellém, azzal a céllal, hogy szeretnének velem beszélgetni, mivel ők így gyakorolják az angolt. Nagyon aranyosak voltak. Látszott rajtuk az akarat és a szorgalom, hogy szeretnének előre jutni az életben. Volt közöttük mérnök- és gyógyszerészhallgató, de olyan is, aki a szabad idejében angolt tanít. Az egyik ilyen tanár srác elhozta a 8 éves tanítványát is, majd felvette videóra a beszélgetésünket, mivel a kisfiú anyukája szeretné látni, hogy a fia tényleg tud már beszélni angolul, amit majd egy kis zsebpénzzel fog jutalmazni.