Ha a 19. századi Portugáliában látom meg a napvilágot, bizonyosan halásznak állok és életemet halálom napjáig a tőkehalak fogásának szentelem. Esténként küszködve húzom partra a csónakom, miközben könnyes szemmel fado zenét dúdolok, ami az egyik partmenti csehóból hallatszik ki. A csehóba minden este eljárok dolgom végeztével, hogy ez a melankolikus muzsika, egy pohár bort kortyolgatva, újra és újra kettéhasíthassa a szívem.

Valahol rejtőzik bennem egy portugál.

Mikor Portugália térképére nézek, egy arcot látok bal profilból, aki Spanyolországnak hátat fordítva rácsodálkozik az Atlanti-óceánra. A szeme Coimbránál, az arcélénél pedig Faro fekszik.

Én is hasonló képet vághattam, mikor megláttam az Utazómajom ajánlatát Dél-Portugáliába:

Budapest – Faro, 5 nap, április elején, 25 000 Ft oda-vissza! A csel az volt benne, hogy odafelé közvetlenül Wizzair járattal szólt az ajánlat, míg Faróból vissza Eindhovenbe vitt az út Ryanairrel, onnan pedig Wizzairrel egyenesen haza. Mivel hét óra maradt az átszállásra, nem okozott gondot egy kis késés sem.

Ha kenyéren és vízen fogok élni, akkor is elmegyek Portugáliába! – döntöttem el. Az útra Orsi barátnőmet csábítottam el, akinek az ország életre szóló nagy szerelme, ezért két pislantásnyi idő volt meggyőzni az út indokoltságáról. A gépünk három óra repülés után landolt, helyi idő szerint 18:10-re ért Algarve tartományba, Faro városába, első állomásunkra.

Milyen is ez a Faro?

Faroban a templomtoronyra fészkelnek a gólyák, az illatos málna doboza 1 euró a piacon és a fehérre festett házakról visszatükröződik rád a napfény, hogy még több D-vitamint szívhasson be a bőröd.

Landolás után busszal jutottunk be a városközpontba. Lassan ballagtunk a hostelünkhöz, épp gyönyörködtünk egy szűk kis utcában – aznap már a sokadikban –, mikor utunkat egy kétlábú, szárnyas helyi lakos keresztezte. Nevezetesen egy fehér kacsa.  Az egyik utcára nyíló házból ballagott ki, és akár egy képzett katona, körbe-körbe menetelt a járdán. Ahogy dermedten álltunk és kétkedve szemléltük az eseményeket, megjelelt középkorú ember-gazdája is, akit továbbiakban nevezzünk csak Parancsnoknak. Szóval a Parancsnok követte az állatot és hangosan utasította, hogy merre menjen, rebegtesse-e szárnyait, mennyit hápogjon. Mikor Kacsa engedelmeskedett, Parancsnok tapsviharban tört ki és látszott rajta, igen elégedett.

Ezzel a jelenettel végképp elköteleződtem Portugália iránt.

Lagos és a churros

Másnap tovább folytattuk utunkat busszal Lagosba, a földi paradicsom hivatalos székhelyére. A lagosi buszpályaudvarhoz telepedett bódéból a mai napig visszasírom életem legpompásabb churrosát. Itt a vastag tésztájú churrost egy rozsdamentes hurkatöltőre hajazó spéci szerkezettel kifúrják, majd kedvünk szerint nutellával vagy eperlekvárral töltik tele. Másnap már nem tököltem, rögtön kettőt vettem belőle.

Lagos a buszmegállós büfén túl leginkább varázslatos strandjairól nevezetes, melyeket egytől-egyig végigjártunk. A Praia dos Estudantestől kezdtük és elsétáltunk egészen a Farol da Ponta da Piedadéig, vagyis a világítótoronyig. Nekem a kedvencem lett a Praia Dona Ana, ahol megmártóztunk az áprilisi óceánban és XXL-es méretű kagylókat gyűjtöttünk. Orsi nagy favoritja volt a múltban a Praia do Camilo, mindaddig, míg pár évvel ezelőtt összefutott a parton egy tenyérbemászó madárpókkal. A pofátlan pók azóta elköltözött, de a part továbbra is pofátlanul szép maradt.

Sagres, drága Sagres

Harmadik úti célunk Sagres volt, ó, a mesebeli Sagres és a Cabo de São Vicente, azaz Európa legdélnyugatibb csücske. A busz a városon kívül tett le, a világítótorony tövében. Itt hosszú órákat töltöttünk el azzal, hogy sziklákon ücsörögtünk és bámultuk a végeláthatatlan Atlanti-óceánt.

Sajátos zarándokutunkra gyalog indultunk el, a semmin keresztül, vissza Sagres városába a buszmegállóig. Tikkadtan barangoltunk, az áprilisi nap égette az arcunkat. Véletlenül találtuk meg a strandot, a legcsodásabb partot, amit életemben láttam: a Praia do Belichét. Lepottyantunk a homokba, bámultuk hullámokat, a szörfösöket, és az jutott eszembe, mikor Isten a harmadik kemény, dolgos napján elválasztotta a szárazföldet a vizektől, ,,a szárazföldet földnek, az összegyűlt vizeket pedig tengernek nevezte el. És látta Isten, hogy ez jó.”. És én is láttam, hogy ez valami eszméletlenül jó!

Majdnem Benagil

Utolsó napra a világ legszebb barlangjai közé beválasztott Benagil-barlangot terveztük be. Lagoáig buszoztunk el, ahonnan taxival közelítettük meg a Benagil strandot, innen indulnak ugyanis motorcsónakos túrák a barlang felfedezésére, melyet a szárazföldről nem lehet megközelíteni.

Ahogy odaléptünk a túrákat hirdető standhoz, máris egy fejét csüggedten csóváló lánnyal találkoztunk, s nem telt bele fél perc, már Fejcsóváló Lány, Orsi és én is magunkba roskadva ráztuk a fejünket. Ütemes fejmozgásunk egyszerű oka nem az volt, hogy mindhárman tourette-szindrómában szenvedünk, hanem, hogy aznap az erős hullámzás miatt egy csónak se futott ki a barlanghoz.

A Benagil-barlang bojkottált minket.

Nem volt mit tenni, lepakoltunk az aranyszínű homokba a 30 fokba és lebarnítottuk borongós napokhoz szokott európai testünket. Tudtuk, hogy vissza fogunk még ide jönni. A Barlangért, a világítótornyokért, a Praia do Belichéért és nem utolsó sorban a farói idomított kacsáért.

Vendégposzt: Világgá mentem, majd jövök blog (www.vmmj.hu)