Reggel 4 óra van. Még kicsit álmosan lassan nyitogatom a szemeimet. Még mindig emlékszem mit álmodtam az éjszaka. Dörzsölgetem a szememet és 1-2 mély lélegzetet veszek mire végre kibújtatom a lábaimat a pokróc alól. Nehezen megy, de aztán eszembe jut – hoppá ma indulunk tovább, ma egy újabb kaland veszi kezdetét.

Igen egy pár óra múlva repülünk Mabul szigetére. Még csak pár napja hogy először hallottam erről a szigetről. Most is csak annyit tudok róla, hogy Malajziában található Borneo szigete mellett északkeletre. Már kíváncsian várom mi vár ott. Gyorsan összeszedelődzködöm a taxi vár kint a ház előtt. Indulás. Közel 2 és fél óra repülőút után megérkezünk Tawau városába. Az egyik barátunk szervezte nekünk a buszutat Senpornába, ahonnan majd hajóval megyünk át a szigetre. Szerencsére a sofőrünk tényleg megbízható volt, nem akart átveri és kedves, segítőkész volt. 1,5 óra múlva megérkezünk Senpornába, ahol már csak meg kell keresnünk honnan is indul a következő hajó.

Az irodában, –  amit a barátunk ajánlott -, azt mondták ma már nem indul a szigetre egy hajó sem. Kicsit kétségbeestem, mert annyira nem akartam a városban maradni, – már csak a körülmények miatt sem. Nem éreztem magam biztonságban. Visszaemlékeztem amit a kalózokról és az emberrablásokról mondtak nekem, de aztán gyorsan elhessegettem a gondolatokat. Az utcák tele voltak kéregető utca gyerekekkel, eszméletlen bűz és szemét mindenhol. Persze mióta Ázsiát járom rengetegszer voltam rosszabbnak is szemtanúja, mégis más érzések fogtak el.

Szerencsére találtunk egy búvárközpontot, ahol kiderült indul ma hajó a szigetre. Meg is vettem a jegyet is, ami közel 60 Regintbe került. A páromnak nagy álma volt egy búvárigazolványt letenni, így hát kihasználva az alkalmat és a pénztárcakímélő lehetőséget jelentkezett is egy tanfolyamra.  Egy búvártanfolyamnak igen borsos ára van, függetlenül attól, hogy hol csinálja az ember. Ez a búvárparadicsom kínál olcsóbb lehetőségeket azok számára, akik még kezdők vagy csak egy kis kalandra vágynak. Délutáni harapnivaló után fél 3-kor beülünk a motorcsónakba és indulunk is a szigetre. 1 óra hajókázás után már lehet látni egy aprócska domborulatot a tenger felett. Ez bizony a Borneo mellett északi irányban lévő aprócska sziget Mabul. Olyannyira kicsi, hogy szinte 20 perc alatt körbe lehet járni. Kiszállunk, kicsit megszédülök valószínűleg a nap erős sugarai és a szélnek köszönhetem. Az ismerősünk már vár reánk és már alig várom, hogy birtokba vegyem a sziget minden egyes zugát és kezdődhet is a felfedezés.

Azonban a trópusi paradicsomnak hitt hely, első ránézésre még sem annyira mesébe illő, mint ahogyan azt álmaimban reméltem. A párom és rég nem látott barátja egyből mély beszélgetésbe fonódtak  – én pedig csak kullogtam utánuk és tátott szájjal bámultam az embereket, ők pedig engem. Megérkeztünk a szállásunkra, ahol elsőre nem igazán tudtam hová lépjek illetve hová nem. A fából összetákolt kunyhóhoz vezető út a tenger felett épített cölöpökön keresztül vezetett.

Az emlékezeteimben anyukám szavai csengtek ő mit mondana most, ha itt lenne: – nehogy beleess a vízbe – és mik azok a fekete tüskés alakok a víz alján – és ha megsérülsz, megcsíp, megmar valami mit csinálsz? Az otthoniak képzeletei mindig túlmerően fantáziadúsak. Mindenki csak a katasztrófákra gondol és megpróbál meggyőzni arról, hogy amit csinálok az helytelen és amúgy is, nem visz előrébb úgy sem. Fél éve már, hogy elindultam otthonról, még kimondani is ijesztő. Soha nem gondoltam volna, hogy kibírom idáig. Már most sokkal erősebbnek és bátrabbnak érzem magam, mint a legelején. Nem bántam meg, hogy elmentem otthonról, sőt büszke vagyok magamra, hogy egy ilyen helyen lehetek és annyi mindent átélhetek. Emberekről, kultúrákról, vallásokról oszthatom meg történeteimet. Imádom a történeteket, ez is egy ilyen pillanat az életemben. Már rengeteg mindenkivel találkoztam eddigi utazásaim során, de az itteni emberek lenyűgöztek, főleg a vizinomádok.

A szigeten két népcsoport él a bajau és a suluk nép. A bajau népet hívják vizinomádoknak is, hiszen a tengeren élnek. Kis csónakokban akár heten nyolcan is. Halászattal keresik napi betevőjüket és járják a tengert reggeltől-estig. A sziget méretéhez képest a lakosság igen csak nagyszámú, ezért a legtöbb ember nem a szárazföldön él, hanem a vízben, vagy a víz felett épített házban, ahol mi is. Soha nem éltem még szószerint a víz felett. Éreztem ahogyan a tenger hullámai mozgatják a cölöpöket ringatóztam vele együtt. Hallgattam néhol a tenger zúgását, az esőcseppek hangos dobolását vagy a tetőn rohangáló patkányokat  – akik sosem hagytak aludni. Megfordult egy pár csótány is és persze hangyák minden mennyiségben. A többi ott élő lakossal osztoztunk mindenen. Közös volt a fürdőszoba, amit minimum 10-15-en használtunk vagy többen. A kinézete ellenére a mellékhelyiség tiszta volt, mert mindig kitakarították a fiúk. Nem volt meleg víz, de annyira nem is volt rá szükség, így is olyan füllesztő meleg volt. Néha jól esett a hideg zuhany.

Reggelente a halakat,teknősöket néztem a talpam alatt lévő rések alatt. A tengeren a vizinomádok már rég útra keltek. Furcsa így európai szemmel, de az emberek nem stresszelik túl az életüket. Ha már megunták a sarokban a henyelgést, akkor csak előveszik a gitárt, szájharmonikát vagy ami épp kéznél van és neki állnak zenélni – majd egészen reggelig húzzák. Mindenki énekel és zenél a felnőttek a gyerekek.

A lakosság több, mint a fele csak gyerkőcökből áll, akik meg nem álltak reggeltől-estig. Még mindig gyerekként viselkednek. Nem akarnak hamar felnőni,nem játszanak okostelefonnal, mert itt az egymásra szánt időt másképpen értelmezik. Itt nincs is idő, mert nem fontos. Már nekem sem az, mert arra van időm, amire én akarom. Ez benne a szép. Bár sok gyereknek fel kell nőnie igen hamar. Gondoskodnia kell a testvéreiről a már 8. 9. gyerekkel állapotos anyukájáról. A még 14 és 15 éves lányoknak hamar a gyereknevelés lesz a fő feladatuk és kemény követelményeknek teszik ki őket. A még házasság előtt teherbe esett lányoknak nincs sok esélyük a családban maradásban.  A családok szokásai persze eltérőek, még is szigorúan veszik, ha egy lány esküvő előtt teherbe esik, akkor száműzik a családból. A születendő gyermekről pedig egyedül kell gondoskodnia. A körülmények itt megdöbbentőek, bár senkinek nem kell éheznie, azért nem élnek ragyogó körülmények között sem. Ez az egy hét sok mindenre megtanított. Tisztelni, elfogadni és megbecsülni ezeket az embereket, olyannak amilyenek. Hálás vagyok az életemért, és bár sokszor kerültem már életveszélybe, mindig bíztam magamban és ez megnyugtatott. Nem mindenkinek való ez az élet, még is egyik legszebb élményem marad.

A magamban rejtőző bizonytalan, naív, félénk embert lassan felismerem és elfogadom magam olyannak amilyen vagyok. Úgy érzem egy kis változást is sikerült elérni, már ami a szemetet illeti. A gyerekeket könnyebb még ilyen korban a helyes irányba igazgatni és megtanítani nekik, miért fontos az, hogy tiszteljék és becsüljék a környezetüket – a tenger állatvilágát, állatokat, növényeket. Mi nem is tudjuk otthon milyen jó életünk is van és hálásnak kell lennünk minden egyes napért, ételért, a fedélért ami a házunk védelmét nyújtja.

Szerző: Dóra, az Élj vidáman! blog szerkesztője.