Az Anaconda szigeten eltöltött napok után megkértem Marcust, hogy dobjon át hajóval az egyik közeli szigetre. A sziget a Rió Negro törzs több családjának otthona.

A törzs tagjai nagyon kedvesen fogadtak, ugyan ajándékokkal érkeztem, konzervek, s egyéb ilyesfajták, pluszba a gyerekeknek színes ceruzákat, kifestőt meg füzeteket hoztam, illetve napi 5 eurót fizettem nekik, amiért cserébe kaptam helyet a függőágyamnak az egyik család bambuszházában és kosztot is. 

A törzs viszonylag még mindig elszeparáltan él a folyó több szigetén. Azonban a globalizáció őket sem kerülte el. Nagyon érdekes volt látni a törzsi autentika és a modernizáció fúzióját. A valóságot szeretném bemutatni nektek, ami ugyan együtt jár az autentikus törzsi viselettel, de a bambusz házakban található bazi nagy LCD Tv-vel is!

Szóval ha az érintetlen, romantikus törzsi élményt keresed, akkor sajnos csalódni fogsz.

Ugyanakkor úgy gondolom, hogy nincs jogunk megróni ezeket a népeket, azért, mert az ősi, hagyományos életmódjukat megtörve globalizálódnak. És azt is figyelembe kell vennünk, hogy a tradíció nem tűnt el, az énekeik, táncaik, hangszeres dalok, más szóval a rítusok még a mai napig aktívan formálják a hétköznapokat. Funkciójukat tekintve mindenképp megváltoztak és ma már a ceremóniák többnyire a turistáknak adott előadássá alakultak. Ez egy alapvető pénzforrása egyébként a családoknak, ugyanis minden a szigetre érkező  turista csoport tagja belépőt köteles fizetni, ami nagyjából 4 EUR. A turistákat a közösségi házban fogadják, mint megtudtam korábban ez volt a törzs fő gyülekezési helye a nap szinte minden szakaszában, ma már inkább csak előadóteremként funkcionál. Illetve itt kapnak helyet a családok standjai, akik a törzsi ékszereket, fülbevalókat, karkötőket, nyakláncokat és egyéb szuveníreket értékesítenek. Így a turizmus egyfajta megbízható erőforrásként tolakodott be a társadalmukba. 

Ha épp olyan nap van, hogy nem érkezik egy csoport sem, akkor mindenki nike és adidas ruhákban, sportcipőben futkározik. A tradíciót tükröző öltözet csak a műsor kedvéért szokott előkerülni. Bár találkoztam olyan, leginkább az idősebb generációhoz tartózókkal is akik a mai napig a fűszoknyát viselik a hétköznapokban. 

Mindkét faluban, ahol jártam volt elektromos áram, ami hatalmas nagy oszlopokon át érkezik a házakba. Majdnem mindegyik háztartás rendelkezik hűtővel, sőt még olyanban is voltam, ahol a jaguár csont mellett a falon egy hatalmas nagy LCD TV várta a bekapcsolását. Infrastrukturális szempontból ugyan gázvezetékek nincsenek, de sok porta konyhájában gázpalackokról üzemeltetik a gáztűzhelyeket. Azonban nem láttam egy olyan háztartást sem, ahonnan hiányzott volt a nyílt tűzű kályha a konyha egyik sarkában. A főzések leginkább még mindig itt történnek. A parton is rengeteg tűzrakóhelyet lehet találni, gyakran gyűlnek össze a családok egy közös sütésre itt. 

A házak bambuszból és fából készülnek, többnyire egyterűek, mindössze egy-egy szövetanyag szolgál a terek elválasztására. A legtöbb helyen több generáció él együtt, voltam olyan nagy házban is, ahol négy generáció lakott együtt, a hálószoba, nappali és konyha is egy térben található. A család generáció szerint osztotta fel a teret az alvásra, a gyermekek és a fiatal házasok függőágyakban alszanak, míg a nagyszülők és a dédszülők már matracokon. 

A családok többnyire a fentebb említett turizmusból élnek, de sok helyütt a férfiak szezonmunkát vállalnak az ország más területein. A mezőgazdaság majdnem minden háztartásra jellemző, leginkább cukornádat, tápiókát és batátát termesztenek. A közösség baptista vallású, de tudtommal még minden évben tartanak olyan rítusokat, melyek az ősi hagyományokat követik, ezeken csak a törzs tagjai vehetnek részt, ilyenkor turistákat nem fogadnak. A családok legtöbb tagja beszéli a portugált, az én helyi vezetőm még a spanyolt is, de egymás között még mindig a törzsi nyelvet használják.

A második ott töltött napomon az asszonyok beöltöztettek engem is a tradicionális öltözetben és azt kell mondjam, hogy imádtam! Egyáltalán nem tartottam kényelmetlennek, hogy ennyire lenge és szabados öltözetben vagyok, sőt, nehéz leírnom azt a szabadságérzetet, amit ez a ruha szolgáltatott. A másik nagy élményem az amazónia hangya kóstolás volt, mivel ezek az állatok tele vannak proteinnel, csemegeként tekintenek rá a helyiek. Pirított formában már-már bacon íze van, míg ha élve kóstolod meg sokkal finomabb és természetes ízvilágot ad.

Antropológus hallgatóként nagyon izgalmas terepnek tartom ezen családok vizsgálatát, hiszen a törzs folyamatosan kivan téve a globalizáció hatásainak, aminek következtében nagyon érdekfeszítő változások történnek a társadalmi életben.

Ezek az állandó relációk és áramlások a modern és a hagyományos életmód között igazán izgalmas terepet tudnak szolgáltatni egy kutató számára. Az előző bejegyzést a Brazil Amazóniáról itt olvashatod.

Hilari vagyok, pont negyed évszázadosan indultam el életem nagy utazására egy hátizsákkal. Kulturális antropológiát hallgatok az ELTE-n, télen nemzetközi síoktató vagyok Ausztriában és mindemellet borszakértőként dolgoztam Budapesten. Aztán szeptemberben elindultam Dél-Amerikába, a következő egy évemet biztosan itt fogom tölteni, tervezem bejárni az egész kontinenst, minél több bort kóstolni, kirándulni, szörfözni és elmerülni abban a tudatban, hogy a világunk abban hasonlít a legjobban, hogy változatos! Az instagramon itt tudsz követni.