Elutazni egy olyan országba, ahol még gyerekcipőben jár a turizmus, mindig egy kisebb kihívás, de egyben sokkal nagyobb élmény is: elvárások nélkül érkezel, aztán kábultan mész haza a rengeteg élménytől és meglepetéstől. Ráadásul a Tádzsikisztánba való utazást még kihívásnak sem nevezném, mert egy rendkívül turistabarát ország, annak ellenére, hogy még nincs túlzottan felfedezve. Véleményem szerint ez rövid időn belül gyökeresen meg fog változni. Tádzsikisztánban jártunk, és a “világ tetején”, a Pamír főúton.

Dusanbe, Tádzsikisztán

Az első meglepetés rögtön a fővárosba megérkezve, Dushanbéban ért. Egy poros, lepukkant, poszt-szovjet városra számítottam, nagyjából, mint a szomszédos Kirgizisztán fővárosa, Bishkek, ahol jó néhány évvel ezelőtt jártam. Ehelyett egy tiszta, rendezett, modern iroda- és lakóházakkal, fényűző kormányzati épületekkel telerakott sugárutakat, és abszolút nyugatias hangulatú belvárost találtam, gyönyörűen karbantartott parkokkal. Az utcákon nem csak az autók és taxik többsége volt elektromos, de a városi buszok is. A szomszédos Kína közelsége miatt a BYD-k, és egyéb no name márkájú elektromos meghajtású kocsik gyakorlatilag elárasztották a várost, de erről majd később.

Dushanbe jelentése hétfő, mely a város egykori bazárjára utal, amelyet ezen a napon tartottak, ezért voltaképpen a város neve is így terjedt el. Beiktattunk egy teljes napot itt, és eleinte ódzkodtam, hogy talán sok lesz, de nem akartunk egyből nekivágni a Pamírnak. Azonban, mint kiderült egyáltalán nem volt rossz döntés, sőt. A közép-ázsiai “sztán” országok közül, azt hiszem Dushsanbe lett a kedvencem, Tashkent mellett. Amit a leginkább szeretek ennek a térségnek a városaiban, az annak a módja, ahogyan modernizálódnak: a gombamód növő felhőkarcolók ellenére ezek a városok egyelőre még őrzik az eredetiségüket. A szomszédos Üzbegisztán fővárosában, Tashkent-ben viszont már éreztem jeleit, hogy a város a térség Dubajának szerepére apellál.

Az első meglepetés, tehát Dushanbe volt. A kulturális sokk ugyan elmaradt, a városban nem fogadott az a káosz, mint amire számítottam (és amit egyébként kedvelek), de ennek ellenére egy kellemes, egyedi város, amin nyilván sokat dobott, hogy turisták tömegei nélkül tudtuk felfedezni.

Pamír főút

Másnap viszont nekivágtunk az egy hetes túrának a Pamír főúton. Sofőrünk, Firuz a szállásunk közelében várt 4×4-es Toyota Land Cruiser-ével. De mi is az a Pamír főút? Minek oda egy ekkora dzsip? És hogy került oda Firuz?

A Pamír főút, a nevéből adódóan a Pamír-hegységet átszelő hegyi út, ami 1200 km hosszan köti össze Dushanbét, a Kirgizisztánban található Osh városával. Hivatalosan az M41-es jelzést viseli. Eredetileg katonai és stratégiai céllal építették a szovjetek az 1930-as években, no és persze azzal a szándékkal, hogy a térség településeit valamelyest bekapcsolják a gazdaság vérkeringésébe, ugyanis nem csak maga a Pamír térsége, de az egész Tádzsik SZSZK volt a Szovejtúnió legelmaradottabb tagköztársasága.

A főút révén a falvak ellátáshoz, gyógyszerekhez, oktatáshoz jutottak, és az addig nomád berendezkedésű helyiek életmódjában megjelent a modern kereskedelem is. Jóllehet maga a kereskedelem már évezredek óta jelen volt itt, ugyanis a főút az ősi Selyemút vonalát követi, ezért törénlemileg is jelentős. Akiket viszont kevésbé vonz a történelem, azokat talán jobban felvillanyozza az a tény, hogy a Pamír főút, a világ második legmagasabban húzódó főútja, lélegzetelállító 7 ezres hegycsúcsok között kanyarog, és az Ak-Baital hágónál, maga az út is eléri a 4655 métert. Ja, és amikor azt mondom, hogy főút, ne 2×2 sávos, aszfaltozott, Mekis pihenőhelyekkel ellátott sztrádára tessék gondolni. Találóbb lenne inkább Pamír földútnak hívni, ez ugyanis szinte végig extrém, hegyi terep, ahová nem hiába kell a 4×4 meghajtású járgány.

A magashegyi körülmények miatt, pedig nem csak a terepviszonyok lehetnek extrémek, hanem az időjárás is. Annak ellenére, hogy a főút egész évben járható, bármikor előfordulhatnak hóviharaok, lavinák, földcsuszamlások, amelyek napokig járhatatlanná tehetnek szakaszokat. Ezekkel számolni kell. Ezt elkerülendő az utazók többsége a nyári hónapokban szeli végig az utat. Ilyenkor az időjárás szárazabb és kiszámíthatóbb. Mi április végén indultunk, ami rizikósabb. Személy szerint egyedül attól tartottam, hogy a változékony idő, és az évszak változás miatt, felhős, ködös égbolt fogad majd minket, ami eltakarja a hegyeket és a panorámát. Szerencsére nem így volt, és végig verőfényes napsütés, és még 3000 méter felett is meglepően enyhe hőmérsékletet tapasztaltunk.

Indulás

Na de hogyan érdemes nekivágni a Pamír főútnak? Ennek több módja is van. Az első: teljesen önállóan tömegközlekedéssel vagy stoppal. Ez persze kalandosabb és izgalmasabb, viszont erre csak az vállalkozzon, aki nincs időhöz kötve. Klasszikus értelemben vett tömegközlekedés nem létezik errefelé, vannak ad-hoc iránytaxik, valamint a poszt-szovjet országokból ismert marshrutkák. Ezek potom pénzekbe kerülnek, viszont nincs menetrendjük, közlekedésük teljesen kiszámíthatatlan, és azzal is számolni kell, hogy a tájból csak annyit lehet majd élvezni, mint amennyit a kisbuszból kilát az ember, már ha kilát.

A második opció a terepjáró bérlés önállóan. Ennek a kontrája, hogy olyan sofőrt igényel, akinek van tapasztalata extrém, hegyi terepen való vezetésben, és ezt javaslom nagyon komolyan venni. A faluszéli domboldalra felkapaszkodni egy plázaterepjáróval nem extrém hegyi terep! Továbbá az afgán határmenti Wakhan-völgyben való átkelés során számos katonai ellenőrző pont van, ahol szintén nem árt, ha van velünk egy helyi vezető, de erről is majd később.

A harmadik, és egyben a leginkább bevett opció, pedig a terepjáró bérlés helyi sofőrrel együtt, ahogy mi is tettük. Ezt többféleképpen is le lehet szervezni. Számos Facebook-csoport és online fórum van, ahol ki lehet posztolni a kívánt útitervet dátumokkal, amire a sofőrök mellett, útitársak is szoktak jelentkezni. Léteznek helyi irodák, akik kifejezetten ezzel foglalkoznak, és akiknek a honlapjukon keresztül árajánlatot is lehet kérni. Az árban többnyire benne van maga a dzsip, a sofőr költségei (szállás, étkezes), valamint a benzin. A saját napi költségeket viszont a csomag nem tartalmazza, ezek jellemzően 20-30 USD/fő/nap között mozognak, ami egy éjszakát takar egy egyszerű vendégházban (ahogy errefelé hívják homestay-ben), vacsorával és reggelivel.

Hogyan válasszunk?

Érdemes alapos kutatómunkát végezni, mert a dzsip- és sofőrbérlések áraiban jelentős különbségek lehetnek, és a menőbb irodák általában jóval drágábbak. Biztos vagyok benne, hogy helyben, Dushanbéban is van lehetőség leszervezni egy Pamír trip-et, de ez is igényel némi rugalmasságot az utazótól, ami nekünk az időhöz való kötöttség miatt kevésbé állt fenn. Mint említettem, útitársakat is érdemes beszervezni, ezáltal a költségeket el lehet osztani. Hozzánk két szlovák hölgy csatlakozott Pozsonyból, Lucia és Adriana, akik hihetetlenül szórakoztató és problémamentes társaságnak bizonyultak. Nagy szerencsénk volt velük, mert nem mindegy, hogy az ember kikkel vállalkozik egy ilyen strapásabb utazásra.

Így vágtunk neki tehát a Pamírnak, mi négyen, plusz Firuz. Dushanbét elhagyva a táj elég gyorsan változott, és nap végére, az afgán határt elérve, meg is érkeztünk a vadregényes, ámulatba ejtő hegyek világába. Afganisztántól mindössze egy szűk, hegyi folyó, a Panj választott el bennünket, és az elkövetkező 4-5 napban ezt a folyót, valamint a tádzsik-afgán határt követte az utunk.

Khorog

A második nap végén értük el Khorog települést, amit a Pamír fővárosának tartanak, és ami egyébként Firuz szülővárosa is. Ezidáig az út többnyire aszfaltozott volt, és innen indul az rázósabb, alternatív útvonal a Wakhan-völgyön keresztül, ami követi tovább az afgán határvidéket.

Ez a völgy (de szokták hívni folyosónak is), egy mesterségesen kijelölt pufferzóna, aminek nagyobb része ma Afganisztánhoz tartozik. A területet a Nagy Játszma idején azért jelölték ki, hogy a Szovjetúniónak, és az akkor brit hatalom által megszállt Pakisztánnak ne legyen közvetlen határavonala egymással, így létrehozva egy semleges területet. Ez egyébként a Gorno-Badashan Autonóm terület része (röviden GBAO), ahová csak speciális, hatósági engedéllyel léphet be minden utazó. A dokumentumot többféleképpen lehet beszerezni, de érdemes mindezt előzetesen a sofőrre vagy a szervező irodára bízni, akik minimális felár ellenében mindent elintéznek.

A GBAO térségben tapasztalható intenzív katonai jelenlét, és az út mentén sokszor felbukkanó lőállások ellenére mi nem tapasztaltunk semmilyen fenyegető vagy veszélyesnek vélt szituációt, bár az elővigyázatosság elengedhetetlen (még egy érv a helyi sofőr mellett). A Pamír főút az utóbbi időben az illegális drogcsempészet egyik fő útvonalává vált, valamint a 2021-es hatalomátvétel óta a tálibok és egyéb szélsőséges csoportok hatására, a radikalizálódás is jellemzőbb a környék lakói között, mint Tádzsikisztán más részein.

A Pamír főút hivatalos vonala nem értinti a Wakhan-t, de mivel ez a térség legelszigeteltebb, legszebb és legizgalmasabb része, így amennyiben az aktuális útviszonok lehetővé teszik, gyakorlatilag minden utazó bevállalja ezt a kitérőt, hogy aztán 3 nappal később Alichur előtt visszacsatlakozzon a “hivatalos” Pamir highway-nek számító M41-esbe.

A táj pedig lenyűgöző, nem győztünk betelni vele, és azt sem bántuk, hogy a menetidőnk mindig megnövekett a rengeteg megálló miatt, hogy lőjünk egy-két fotót, vagy csak gyönyörködjünk ebben a fantasztikus látványban. Nem siettünk sehova.

Wakhan-völgy

A tádzsik Wakhan-völgyben az út legizgalmasabb megállói találhatók, úgymint a Yamchun-erőd romjai, mely az i.e. 3-1. századi, Kushan Birodalomig nyúlik vissza, de itt találhatók a vidék híres hőforrásai, a Garam Chashma és Bibi Fatima, melynek vizeit már évszázadok óta használják gyógyászati célokra.

De számomra, ha valamiért, akkor az itteni hegyi falvakért érte meg igazán ez a kitérő. Ishkashim és Langar települései voltak az egész utazás fénypontjai. A falvak mindennapjaiba még nem gyűrűzött be a modern technológia, a helyiek melegszívű fogadtatása, pedig egészen megindító volt, ahogy önzetlen érdeklődéssel és kiváncsisággal fordultak felénk. Visszatérő kérdések voltak, hogy mi a véleményünk Tádzsikisztánról, és meglepő módon az is érdekelte őket, hogy szerintünk miben tudna fejlődni az ország. Ahogy egyre nő az ideérkező utazók száma a falvakban, úgy nyílik ki nekik egyre jobban a világ, és hatalmas lelkesedéssel szívják magukba az új információkat. Főleg a fiatalabbak és a gyerekek, akik kapva-kapnak az alkalmon, hogy külföldiekkel tudják gyakorolni az angoljukat.

Az is egyértelműen tetten érhető, hogy a főút falvai egyre inkább a Pamír növekvő turizmusára kezdenek berendezkedni. Véleményem szerint az ország igen komoly turistabumm előtt áll, amin nagyot lökött, hogy Tádzsikisztán a legtöbb EU-s ország állampolgára számára bevezette a vízummentességet. Ehhez kapcsolódoan érdemes ejteni pár szót az itteni szálláshelyekről.

A régió falvai legendásak a nomád körülményeikről, ezért magam is arra számítottam, hogy hidegvizes zuhany, a háztól több tíz méterre levő pottyantós wc-k, és egyéb nyugati komfortot nélkülöző vendégházak aranyozzák majd be ezt a pár napot. Úgy gondolom, ezek az élmények (is) jelentik a Pamírba való utazás varázsát. Ehhez képest, kivétel nélkül mindenhol, melegvizes zuhannyal és angol wc-vel felszerelt, újabb építésű vendégházak fogadtak minket, most kapaszkodj meg, wi-fivel! Langar volt ilyen tekintetben az egyik legnomádabb állomás, ott térerő sem volt, nemhogy wi-fi, de ezenkívül számomra egészen meglepő módon abszolút komfortos, és nyugati igényeket kielégítő szálláshelyeken aludtunk. Nyilván all-inclusive ellátásra sem kell számítani, de úgy gondolom, hogy további extrákkal már tényleg elvesztené a pikantériáját és az elszigeteltség érzését a Pamír élmény. Langarban találkoztam a jellegzetes kelet-tádzsik étellel (vagy itallal?), ami a shir chai névre hallgat. Ez egy igen sajátos aprítós: a fekete teát megsózzák, és jakvajjal valamint tejjel krémessé teszik, amibe aztán kenyeret áztatnak és úgy fogyasztják el. Nos, nem lett a kedvencem.

Ak-Baital hágó

Az útvonal legmagasabb pontja, a 4655 méteres Ak-Baital hágó előtt aludtunk meg Murghab nevű településen, ami egy egészen páratlan élmény volt. A kisváros -ahol minden bizonnyal a világ legmagasabban álló Lenin-szobrát is “megcsodálhattuk” – 3600 méteres magasság felett fekszik, kitolva mindenféle limitet, amit az emberi szervezet hosszútávon képes elviselni ekkora magasságban, akár a magashegyi körülményeket, akár a téli időjárási szélsőségeket nézzük. A Pamír főúton végig zötykölődő utazók egyik legnagyobb problémája a hegyi betegség, főleg azoknak akik néhány nap alatt teszik meg a távot, ugyanis ennyi idő nem elég a megfelelő akklimatizációra. Alapszabálynak mondják, hogy nem ajánlott 300 méterrel magasabban aludni, mint az azt megelőző éjszaka, azonban ez kevéssé tartható. Nekünk ilyen szempontból szerencsénk volt: semmilyen rosszullét nem keserítette meg az utazást, de azért egy kisebb megerőltetés során mindenki hevesebben kapkodta a levegőt. Alkoholt, kávét érdemes mellőzni ebben a magasságban..

Murghab

Murghab előtt, a kínai határhoz közeledve tűnt fel, hogy rengeteg kínai elektromos autó jön velünk szembe. Nem nagyon értettem, csak sejtettem, hogy mit keresnek ezek itt. Egy olasz párral együtt utazó, helyi idegenvezető lány világosíitott fel bennünket, hogy ezek Kínából behozott járművek, amelyeket a határnál átvéve maga a tulajdonos, vagy egy általa megbízott személy egészen Dushanbéig vezet. Van egy olyan érzésem, hogy a kínai autóbehozatalra már egy egész business épült errefelé, de számomra a két legfőbb kérdés, hogy mi marad ezekből a kocsikból miután átkeltek a Pamíron, és hol a csodában töltik őket?

Az Ak-Baital hágót elérve elkezdtünk ereszkedni lefelé. A tádzsik-kirgiz határt a Kyzyl-Art hágónál értük el 4280 méteren. Innen kezdődött egy 20 km-es “senki földje” a két határátkelő között, amit jelenleg csak is kizárólag külföldi állampolgárok léphetnek át, de nekik is szükség van ehhez egy speciális engedélyre. Így itt elbúcsúztunk Firuztól, és fekete Toyotájától, és átültünk Ali szürke Toyotájába. Kirgizisztánban már jártam korábban, és hasonlóképpen nyűgözött le, mint szomszédja, ezért is vágytam nagyon vissza Közép-Ázsiába. Utunk kirgiz szakasza mindössze egy napot tett ki, a határátkelés után, másnap célba is értünk. De még előtte egy fantasztikus estét tölthettünk el egy helyi család házában, és Sary Mogul faluból a legendás Lenin-csúcs is elénk tárult.

Összesen 7 nap után érkeztünk meg Osh-ba, Kirgizisztán második legnagyobb városába, ahol egyből fejbe is kólintott a nagyvárosi nyüzsgés. Sokan innen még mennek tovább a fővárosba, Bishkekbe, de az út innen már kevésbé megpróbáltató és elszigetelt. Kalandos és életre szóló utazás volt ez, ami újfent valamit hozzáadott a világról alkotott képemhez. Tádzsikisztán különös hangulata, az ország hegyeiben rejlő őserő, és a pamíri emberek őszinte egyszerűsége mindannyiunkat maradandó élményekkel gazdagított.

Szerző, fotók: Bóna Gergely