Éppen Mauritánia fővárosának, Nouakchottnak a marokkói piacán kutattam egy kis harapnivaló után, amikor váratlanul egy idős férfi ragadta meg az alkarom. Nem az Afrikában megszokott párbeszéd zajlott le, sőt párbeszédnek is csak a szabálytalan időközönként eleresztett hümmögésem tette a tökéletes angolsággal előadott monológját. Hosszú lenne az egészet képernyőre vetni, így csak a lényeget emelném ki.

A figyelmembe ajánlott egy helyet, valahol a Szahara közepén. Azt mondta, ne vesztegessem az időmet a fővárosban, induljak el még ma Rachid falva felé, mert hosszú az út minimum három nap Nouakchottból, ráadásul tömegközlekedés híján stoppolnom kell. Itt megpróbáltam közbeszólni, hogy eleve szeretek stoppolni, de eddigre már a sivatagi falu érintetlenségéről és szépségéről áradozott, meg arról, hogy hazaérve erről a vidékről könyvet kell majd írnom, és így meg is fogok gazdagodni.

Ezután emberünk olyan gyorsan eltűnt a piac tömegében, mint ahogy felbukkant, én pedig egy rövid gondolkozás után eldöntöttem, hogy másnap tényleg útnak indulok az izgalmas sivatagi falu felé. Na nem a meggazdagodás indított útnak, sokkal inkább a helyzet spontaneitásából adódó izgalom. Ki ne élvezne ismeretlen helyeket beleszőni az útitervébe olyan járókelők javaslatai alapján, akiknek még a nevét sem ismeri?

Először is a mauritániai Szahara fővárosáig, Atarig kellett eljutnom. Ez egyszerűbb volt, mint gondoltam. Nem sokat kellett várnom a buszra, ami egy viszonylag sima aszfaltúton alig 5 óra alatt elröpített a sivatag közepében lévő városig. Itt ügyesen összebarátkoztam egy helyi családdal, akiknél ott alhattam aznap, aztán náluk hagyhattam a hátizsákom tartalmának a többségét – tehát csak a legfontosabb dolgokat vittem magammal az előttem álló, körülbelül 600 km-es sivatagi stoppolásra.

Első állomásomig, a város közelében fekvő népszerű oázisig, Terjitig könnyen elstoppoltam. Ez a hely pont úgy nézett ki, mint ahogy egy oázist mindig is elképzeltem. A pálmafák hűse alatt csobogó patakokat kerülgetve nehéz volt elhinni, hogy valójában a Szahara közepén vagyok. Körbesétáltam a helyet és megtöltöttem a palackjaimat. Az egyik legutolsó víztisztító tablettámat használtam el itt. Megebédeltem egy helyi étteremben, aztán visszasétáltam az országútra és feltartottam a hüvelykujjamat.

Apropó országút! A marokkói piacon megismert ember figyelmeztetett, hogy nincsen tömegközeledés, de azt már helyben kellett megtudnom, hogy miért. Valójában még csak most épül az út is, volt ahol semmi olyasmi nem volt, amit Európában a legnagyobb jóindulattal is útnak lehetett volna nevezni. Ezen a szakaszon szerencsére még (illetve már) jól kiépített aszfaltút volt. Mivel autó éppen nem jött, ezért lassan sétálni kezdtem. Egy óra múlva tűnt fel az első autó. Izgatottam feltartottam a hüvelykujjamat és…továbbment. Tele volt. Afrikai értelemben tele, szóval tényleg nem volt benne hely.

Meguzsonnáztam és egy újabb órát sétáltam, mire egy másik autó jelent meg a délibábos horizonton. Újult erővel stoppospózba vágtam magam és vártam. Megállt! Igaz nem sokáig vitt, néhány kilométer múlva ismét az út szélén találtam magam.

Újabb egyórás séta után egy kamion fékezett le mellettem. Ebben öten ültek, de azért behívtak engem hatodiknak. Körbeadtak egy kis rágcsálnivalót és töltöttek Mauritánia hagyományos teájából is. Hamarosan bekapcsoltak egy kis zenét, és kezdetét vette életem egyik leghangulatosabb utazása, aminek a végére még azt is felajánlották, hogy elszállásolnak. Körülbelül másfél óra múlva sötétedni kezdett és ezzel egy időben véget ért az aszfaltút is, rágurultunk a Szahara fedetlen porára. Ezt onnan vettem észre, hogy az ölembe loccsant a tea.

Végül megérkeztünk a sátrukhoz, ahol az újabb tea mellé egy tányér friss tevetej is az asztalra (szőnyegre) került. Másnap elbúcsúztam tőlük és útnak indultam. Gyalog visszatalálni az útra nem volt könnyű feladat. A homokot szántó megannyi keréknyom közül igyekeztem azon elindulni, amelyik a legkitaposottabbnak tűnt.

Szintén egy óra múlva felvett egy munkagép, ami elvitt egy szakaszon. Innentől fogva lényegében az egész nap azzal telt, hogy a szemem láttára épülő országúton dolgozó munkagépek egymásnak adtak át, mindegyikkel egy-egy kilométert haladtam dél felé. Végül egy algériai mérnök autójában lyukadtam ki, aki egészen az aszfaltozott út elején álló faluig vitt, ahol még azt is felajánlotta, hogy megbeszéli egy ottani ismerősével, hogy nála alhassak.

Kedves ötlet volt, de én úgy éreztem, hogy aznap még néhány kilométert tudnék stoppolni, ezért visszautasítottam. Őszintén szólva abban reménykedtem, hogy estére eljutok az öregember által reklámozott Rachidba. A nap hátralévő részét a homokdűnék között bóklászva, az ajánlat visszautasításán bánkódva és autóhangokat hallucinálva töltöttem, majd a sötétben csalódottan visszakullogtam a közeli faluba ahol bekérezkedtem az első házba, ami előtt embereket találtam. Második napja voltam úton, és alig 200 kilométert haladtam, a telefonomba pedig lefekvés előtt az utolsó feltöltött akkumulátort helyeztem bele.

A másnapi reggeli elfogyasztása után újult erővel álltam ki a tegnap este mélyen a homokba taposott stoppoló helyemre. Másfél-két órát vártam, mire felvett egy autós, aki Rachidtól alig 20 kilométerre tett ki egy sátorfalu közepén. Olyan homokdűnéken haladtunk keresztül, mint amilyeneket eddig csak képeslapokon és utazni vágyó irodisták számítógépeinek a háttérképén láttam.

A pálmafával tűzdelt sátortáborból kigyalogoltam, majd hamarosan megállt egy újabb autó. Nem csupán Rachidig ment, de a legendás falun keresztülutazva egészen a tartományi fővárosig, Tijikjatig felajánlotta, hogy elvisz. Elfogadtam. Ha már elstoppoltam a világ végére, akkor miért ne vessek egy pillantást arra is, ami mögötte van? Rachidon ez alkalommal tehát csak keresztülgurultunk, de még aznap visszatértem ide.

Este volt már, senki sem volt az utcákon, lehevertem a földre és magamra terítettem minden textíliát, amit a hátizsákomban találtam. Már majdnem elaludtam, amikor egy helyi végül mégiscsak arrafelé járt, és felajánlotta, hogy nála alhassak. Hazaérve hozzá kényelmes fekhelyet, erős teát, dobozos tejet meg száraz bagetteket kaptam, majd nyugovóra tértünk.

Másnap körbesétáltam Rachidot. Az öregembernek igaza volt! Valóban egy gyönyörű falu, ami pont a sziklás hegyoldal, a végtelen homokdűnék és a zöld oázis hármashatárán épült fel. A datolyapálmákkal tűzdelt poros sárkunyhók fölötti sziklákról pazar kilátás nyílt a Szahara végtelen homokdűnéire. A rövid túra után ezek a homokdűnék felé indultam el, hogy visszastoppoljak Atarba. Fél liter víz maradt nálam és körülbelül 10%-on volt a telefonom akkumulátora. A fényképező is jelezte, hogy merülőben van, ami nem is volt nagy meglepetés azok után, hogy órákig kattintgattam Rachid tiszteletet parancsoló szikláin túrázva.

Hamar felvett egy autó és elvitt ugyanahhoz a sátortáborhoz, ahol előző nap – a másik irányból – szintén kitettek. Keresztülgyalogoltam a kis közösségen, majd az út mentén folytattam a sétát. Két órája gyalogoltam, amikor meg kellett állnom pihenni. Nagy kortyokban megittam a fél liter víz harmadát, majd a békésen tébláboló tevék között folytattam a sétát egyre távolabb kerülve a lakott helyektől.

A fényképezőgépem közben végleg lemerült, a mobilom utolsó 2%-át pedig úgy akartam vészhelyzet esetére megspórolni, hogy egyszerűen kikapcsoltam a készüléket. Kezdett nagyon hosszúra nyúlni a stoppolás, de természetesen nem telt el úgy perc, hogy ne hittem volna a szél fütyülését egy közeledő jármű hangjának.

Tapasztalt stopposként természetesen számon tartottam a várakozásaim hosszát, így a negatív rekordhoz közeledve (5 óra várakozás, Közép-Norvégiában 2016 telén) pár percig magam ellen szurkoltam, hogy ha már ennyire sokat kellett várnom, legalább a rekord dőljön meg. Normális esetben, ilyen gondolatokkal – Murphy törvényéből kiindulva – könnyen kiprovokálhattam volna egy érkező autót a sorstól, de itt nem volt normális a helyzet, a rekord tehát könnyen megdőlt. Eltelt hat óra, eltelt aztán hét is meg nyolc is, de autó még mindig nem jött.

Körülbelül húsz kilométerre lehettem a sátortábortól, amikor stratégiát váltottam. Mivel semmi garancia nem volt arra, hogy ebből a 8 órából 18, 28 vagy 38 ne lehetne, átállítottam magamat energiatakarékos módra. Az utolsó kortyokat érintetlenül a palackban hagytam, és gyaloglás helyett leültem a homokba. Bár a Nap egyre kevésbé égetett, nem nagyon tudtam élvezni az idő múlását, mert kezdtem nagyon éhes lenni. Szenvedésemhez autentikus környezetet teremtett a környéken heverő néhány tevecsontváz. Kilenc órája vártam egy autóra. Aztán tíz. Tizenegy. Sötétedni kezdett.

Egy rövid átmeneti időszak után, olyan este tíz körül izzadás helyett vacogni kezdtem. Leheveredtem egy közeli sziklára, ami még mindig tartotta a nappali hőt és hosszasan bámultam a csendes sivatag fölött elterülő Tejutat. Aki nem tekintett még fel csillagos égboltra a sivatagból, nem is tudja milyen az, és talán azt hinné, hogy ilyen látványt csak különböző űrteleszkópok fényképein láthat az ember.

A tökéletes csendet eleinte csak az egyre sűrűbben korgó gyomrom, majd hamarosan a sivatag éjszaka aktív élőlényeinek a nesze törte meg. Bogarak, ugróegerek, apró madarak. Egyik alkalommal, amikor felkapcsoltam a zseblámpámat egy skorpiót pillantottam meg tőlem körülbelül 5 méterre. Úgy döntöttem továbbállok.

A sötétben folytattam tehát a túrát, ami jó ötletnek tűnt. Annak ellenére ugyanis, hogy gyalogoltam, a hideg miatt nem szomjaztam annyira, és annak ellenére pedig, hogy hideg volt, a gyaloglás miatt nem fáztam. Pár óra múlva persze túl fáradt voltam már és feltételeztem, hogy a skorpió sem követett, így leheveredtem az aszfaltútra. Magamra csavartam minden létező holmit, amit találtam, még hátizsákomat is a lábaimra húztam, és így – ebben a groteszk fél hálózsákban, szennyes ruhákkal a nyakam körül – éjszakáztam a kihalt országút kellős közepén.

Akkor sem mozdultam el ebből a pózból, amikor másnap reggel felébredtem. Az országúton heverve vártam, csupán a napsütés erősödésével párhuzamosan szedtem le magamról az extra rétegeket. Percről percre éhesebb, szomjasabb és fáradtam lettem, a Nap pedig ismét perzselő magasságokba emelkedett fölöttem. 18 óra telt el azóta, hogy járművet láttam, és elkezdtem gondolkozni azon, hogy átváltsak-e az “energiatakarékos” módból “túlélőbe” és induljak-e el visszafelé a sátortábor irányába.

Félig ébren, félig álomban vívódtam magammal, hogy tényleg adjam-e fel ezt a stoppolást. Még olyan is előfordult, hogy elhatároztam, hogy visszamegyek, elindultam, aztán rájöttem, hogy valójában még mindig itt fekszem és az egészet csak képzeltem. Természetesen a képzeletbeli autóhangok is egyre gyakrabban izgattak fel feleslegesen. Persze mire tettekre válthattam volna ezt az izgatottságot, mindig rájöttem, hogy ez sem igazi autóhang volt.

Húsz órája vártam. A helyzet kezdett egyre reménytelenebbnek tűnni, de még mindig vívódtam magammal, hogy felkeljek-e a betonról és elinduljak-e visszafelé. Újabb autóhang búgott fel az egyik távoli dűne irányából. Aztán elhalt. Aztán újra felerősödött, sőt úgy tűnt, mintha valami tényleg közeledne. Csukott szemmel hallgattam a motorbőgést és próbáltam objektíven kielemezni. Végül arra jutottam, hogy ez a hang a fejem külső oldaláról származik, így szédelegve felálltam. Annyira azért nem voltam magabiztos, hogy össze is pakoljam a hátizsákomat – ha kiderülne, hogy valójában nincs autó, akkor egy összekészített hátizsák kínos bizonyítéka lett volna a képzelgéseim súlyosságának. Újabb öt perc telt el, mire valóban fel is bukkant egy jármű a láthatáron és ennél boldogabb aligha voltam életemben, mint ekkor.

A következő percek azzal teltek, hogy szememet gondosan az autó közelgő alakján tartva imádkoztam azért, hogy ne derüljön ki az utolsó pillanatban, hogy valójában még mindig a betonon fekszem és ezt az egészet is csak képzeltem. Ahogy közeledett az autó úgy tűnt egyre valóságosabbnak is, de még mindig nem mertem leemelni róla a tekintetem, mert féltem, hogy esetleg a következő pillanatban már nem találnám ott.

Kiálltam az út kellős közepére olyan pózban, hogy akkor se tudjon elhajtani mellettem ez az autó, ha szeretne. Messziről integettem, a közeledő jármű pedig lassítani kezdett és megállt. Szépséghiba, hogy csak pénzért voltak hajlandóak magukkal vinni, úgyhogy ennek fényében talán klasszikus értelemben véve nem is stoppolás zajlott, hanem egyszerűen húsz órát vártam a Szahara közepén egyedül, fél liter vízzel és élelmiszer nélkül egy buszra. Ez sem hangzik mondjuk kevésbé őrülten…

Németh Dániel, Vándorful blog