Bohol

Talán nem egyértelmű, hogy miért is Cebu-ba repültünk, amikor a végcélunk Bohol volt, azon belül is az Alona beach. Úgy próbáltam megtervezni az utazást,  hogy a lehető legkevesebb időt töltsük transzferrel. Boracayról csak Manilába lehet visszarepülni. Opció volt ez is, mert Manilából viszont közvetlenül Tagbilaranba is megy gép, ez azonban időben és pénzben is túl sok volt. Boracayhoz legközelebb Kalibo reptere van. Kalibóból viszont szintén nincs közvetlen légi összeköttetés Tagbilarannal, csak Cebuval. Cebuból pedig komppal 2-3 óra alatt eljuthatunk Tagbilaranba. Így végül ezt az opciót választottam.

Január másodikán reggel gyorsan megreggeliztünk, majd vártuk a 7 órára ígért transzfert. Fülöp-szigeteken egész egyszerűen nem tisztelik az időt. Ezt érdemes tudomásul venni, megszokni, a hét az lehet fél hét, nyolc, vagy akár kilenc is. 8 óra körül még nyugtattak a Hannah hotelnél, hogy hamarosan megérkezik, már rájuk is telefonáltak. Végül fél kilenc előtt pár perccel indultunk a kikötőbe, ahol elég nagy fejetlenség volt, az előttem lévő srácnak már nem akartak a következő hajóra jegyet adni, aminek következtében garantáltan lekéste a gépét. 40 perc várakozás után elindultunk végre Panay szigetére, ahol ismét várakozás következett, csak akkor a változatosság kedvéért buszra, ami a kanyargós úton bő két óra alatt vitt minket a Kalibo reptérre.

Már késésben voltunk, ezért “szerencsére” nem kellett kivárni a szeku előtti óriási sort, hanem előre mehettünk. Kifizettük a 200 PHP kilépési illetéket,  majd kevesebb, mint egy óra alatt Cebuban voltunk. Cebu reptérről fehér taxival (az a legolcsóbb) a kikötőbe vitettük magunkat. Óriási szerencsénk volt, mert nem volt durva forgalom, így 20 perc alatt értünk oda, 200 PHP-t fizettünk. A kikötőből több társaság is indít hajókat Tagbilaranba. Főszezonban sajnos már elfogytak a legolcsóbb jegyek, legalábbis ezt mondták, ezért az alapértelmezetten 500 pezós jegyet 1400-ért adták. Mikor megkérdeztük, hogy miért, akkor közölték, hogy ez a business class! Egy másik társaságnál álltam sorba, a két órakor induló kompra szerettem volna jegyet kapni kettő előtt 5 perccel. Mikor kértem a jegyet, egyből adta az 1200 pezósat. Mikor mondtam, hogy nekem jó lesz a legolcsóbb jegy is, akkor szó nélkül kaptam a 400-asból. Rohantunk az átvilágító kapukhoz, már csak két percünk volt kettőig. Még a nyugtát is matricára kellett váltanunk, illetve külön pénztárban lehetett a csomagért felárat fizetni, és még a kilépési illeték… Felesleges volt sietnünk, fél 3-kor még semmi hír nem volt a hajónkról. A picit több mint kétórás útra pár perccel 3 előtt indultunk el. A zsúfolásig tömött kétszintes komp nagyon apró székekkel üzemelt, a jobb vállamon egy filippínó csaj aludt az út feléig, szerencsére utána pozíciót váltott.

Tagbilaranba érve egy taxit kerestünk, amivel eljuthatunk Panglao szigetére, Alona beachre. Elég elképesztő árakon akartak elvinni, végül nagy nehezen találtunk egyet, aki 500 pezóért vállalta a fuvart. Kerestem gyorsan még két hátizsákost a költségek felezése miatt. Végül úgy összebarátkoztunk a spanyol párral, hogy együtt mentünk a későbbiekben több programra is. Szállást a Vanilla Sky Resort-ba foglaltam. A tulaj egy olasz fiatalember, aki megunta a négy fal közötti öltönyös, irodás életet, és egy olyan országban akart új üzletbe vágni, ahol még nincs minden lehetőség kiaknázva. 2010 körül megépítette az egyedi tervezésű apartmanokat, néhány hónapja pedig már a kisgyereke is megszületett a filippínó feleségétől. Az öltönyt sikerült pólóra váltani, a kabátot baseballsapkára, esténként pedig a személyzettel csocsóznak. Happy end!

A szoba, medence tiszta volt, és még welcome drinket is kaptunk, reggeli pedig minden apartmanhoz jár! Besötétedett, mire elindultunk felfedezni az éjszakai életet, közvilágítás pedig csak elvétve volt, ezért a főúton található étterembe ültünk be vacsorázni, majd fáradtan feküdtünk le.

Másnap reggel döntöttünk: robogóra van szükségünk, méghozzá a lehető legjobb áron. Sikerült lealkudunk két napra 800 pezóért, ami egyébként nem egy hűdejó ár más ázsiai országokhoz viszonyítva, de a kezdeti 1500-hoz képest mindenképpen elfogadhatóbb.

Bérlés után egyből indultunk is, hosszú út várt ránk. Először a híres hatalmas szemű, apró termetű makikat néztük meg. Sevilla felé motorozva a Philippine Tarsier Sanctuary-nál álltunk meg. Látogatónként 50 pezót kérnek, cserébe viszonylag közelről, természetes élőhelyükön láthatjuk őket. A negyedórás séta alatt három tarsiert láttunk. Sajnos csak néhány él már belőlük, ennek egyik oka, hogy a Boholon történt 2013-as földrengés során nagy részük odaveszett. Feltűnően nagy, párhuzamosan előre néző szemükről híresek, amit nem képesek forgatni, ezért ha oldalra szeretnének nézni, a teljes fejüket kell fordítani, viszont azt mindkét oldalra 180 fokra is tudják. Éjszakai életmódot folytatnak, akkor vadásznak, nappal pihennek. Szuicid jelleműek, ha megijednek, képesek akár saját magukban is kárt tenni.

Ezen kívül baromi messzire tudnak ugrani, közben pedig a hosszú farkukkal egyensúlyoznak. Reméljük, hogy még sokáig láthatjuk őket. Sajnos nagyon lassan szaporodnak, évente maximum egy utódot képesek nemzeni. Boholon két helyen is láthatjuk őket, viszont annak ellenére is érdemes a fent említett Tarsier menhelyre utazni, hogy a Csokihegyek felé a másik, kevésbé látványos Tarsier Conservation Area esne útba.

A majmocskák után elindultunk Lobocon át a Csokihegyek felé. A Loboc folyónál érdemes megállni ebédelni a vízen lévő éttermi hajókon. Ezenkívül itt található a bambusz függőhíd is. Kevésbé ínyenceknek 30-60 Ft körül lehet az út mentén péksütiket vásárolni, akár a már korábban említett ube-ből készültet. Útközben áthaladunk a Man Made Forest-nek nevezett szakaszon. Nagyon jó képeket lehet készíteni, és a levegő is kellemesen hűvös ebben a térségben. Az út két szélén magasodó fák lombkoronái összeérnek, nagyon hangulatos erdőn keresztül motorozhatunk.

A csokihegyek lábához érve 100 pezó belépőt kell fizetni. Mindenáron ránk akartak tukmálni egy üveg vizet, mondván a hatalmas túrához fel kell készülni, fent pedig már nem lehet kapni. Nos, talán fent is lehet, a megerőltető túra pedig 100 lépcsőből áll. A legjobban azonban nem a zsúfolt kilátóból, hanem a hegy oldaláról láthatóak a dombok. Nagyjából 1500 db fűvel borított dombocskáról beszélünk, ami a száraz évszak alatt barnára változik – innen a név -, nedves időszakban pedig a zöld színét mutatja. A legnagyobb látványosság a makik mellett Boholon. Az UNESCO világörökség réssze. Magasságuk átlagosan 30 és 50 méter közötti, a legmagasabb viszont eléri a 120 métert is.
A legenda szerint egy óriás szerelmi bánatában könnycseppeket hullatott, ezekből keletkeztek a dombok. Más verzió szerint két óriás megdobálta egymást, később kibékültek, de a csata nyomait maguk után hagyták.

A csokihegyek után visszamotoroztunk Tagbilaranba, ahol a sziget egyetlen bevásárlóközpontjában időztünk egy picit. Rendes szupermarketet is találni az alsó szinten, helyet kaptak még világmárkák üzletei, viszont a termékek az itthoni áraknál sokkal olcsóbbak. Nem időztünk sokat, egyrészt mert nem vásárolni mentünk, másrészt pedig sötétedett is. A sziget fővárosában közlekedni teljesen kaotikus, minden méteren újabb akadály ugrik-mászik-sétál-gurul elénk, nagyon oda kell figyelni. A városból kiérve azonban alig találkozni autóval.

Másnap reggel picit szomorkás időre ébredtünk, de szerencsére nem esett az eső. Fel akartuk kutatni a tengeri csillagokkal teli partot. Alona beach nem egy szép part, tele hajóval és búvárral, onnan indulnak a túrák. Tudtam, hogy van a közelben egy sokkal szebb fehér homokos, pálmafás tengerpart is. El is indultunk felderíteni, útközben pedig beadtuk mosni a ruháinkat – 20 pezóba kerül 1 kg (bárcsak itthon is lenne ennyiért:)). Harmadik nekifutásra sikerült megtalálni a Dumaluan beachet. Egy kis nyolcszög alakú, nádból készült bódé található a bejáratnál, ahol 25 pezós belépési díjat kell fizetni, amiért mosdót, tusolót, őrzött parkolót és csodálatos fehér homokos tengerpartot kapunk. Messze a legeslegszebb part egész Boholon, nem is értem, miért nem reklámozzák. Néhány helyi gyereken kívül talán két turista volt még rajtunk kívül. Ha ide jönnétek, mindenképp ezen a parton foglaljatok szállást, és ne az Alona beachen!

A gyönyörű pálmafákon és a kristálytiszta vízen kívül még a tengeri csillagok miatt érdemes ide látogatni. Belőlük aztán rengeteg van a bokáig érő vízben: kék, piros, citromsárga, narancssárga, fehér, fekete. Nem kell sokáig keresni őket, több százat találni közvetlen a parton.

Mielőtt sötétedni kezdett, visszamotoroztunk a szállásra, majd egy kis vacsora után elindultunk hajót foglalni másnapra az oslobi whale shark watchinghoz.

Mielőtt továbbmennénk, néhány észrevételt leírok a cetcápanézéssel kapcsolatban. Az Alona beachről háromféleképpen juthatunk el Oslobra.

 1. Kék útvonal: Alona beach – Tagbilaran – Tubigon port – Cebu – Oslob, ez nagyjából 7-8 óra, taxival, busszal, hajóval.

2. Piros útvonal: Alona beach, Tagbilaran – Cebu – Oslob, ez nagyjából 6-7 óra

3. Sárga útvonal: Nincs komp, csak búvárbankák mennek ezen az útvonalon. Az áramlatok miatt sokszor nagyon hullámzik. Boracayon a szállásadó családunk egyet kért tőlünk, hogy csak ezt ne válasszuk, mert nagyon veszélyes!

A helyzet a következő: délelőtt 11-ig oda kellene érni Oslobra ahhoz, hogy a cápákat láthassuk. A busz nem közvetlen a megfelelő helyen tesz le (ez mondjuk nem igaz, mert ott áll meg ahol akarjuk, de ezt korábban nem tudtuk), és rengeteget kell utazni. Úgy döntöttünk, hogy egyszer élünk, megpróbálunk hajót szerezni, és mivel úgyis másnap Cebuból megy a gépünk, visszamegyünk oda és keresünk egy szállást. A búvárközpontban ismét összefutottunk a spanyol párral, négyen már számítottunk valamilyen kedvezményre. Először 1200 pezót kértek az útért, de mivel mi mondtuk, hogy ottmaradnánk Oslobba, nem jönnénk vissza, így csak egy ezrest kellett volna fizetni. Egy helyi szervező le is csapott ránk, ott várt az üzlet előtt, ő bizony elvisz minket olcsóbban, a spanyol párt 1000-ért retúr, minket 800-ért csak oda. Erre az üzletből is kiszóltak, hogy ők is, majd végül a helyi csóka 600-800-as fuvardíjjal nyert, kifizettük az előleget, lefotózkodtunk vele és a pénzzel, hogy másnap reggel ne tagadja le, majd boldogan sétáltunk az éjszakai árusok között.

Eljött az idő, korán reggel robogóval és a gurulós bőröndünkkel ébresztettük a szigetet. A motort leadtam a kikötő mellett, majd vártuk a hajót. Fél óra késéssel sikerült csak indulnunk, az idő teljesen jó volt, nem voltak nagy hullámok, két és fél óra alatt már ott is voltunk a parttól 15 méterre. A probléma az, hogy ott is maradunk, nem tudott közelebb menni a a parthoz. Belecsobbantunk a vízbe és megkértem a “legénységet”, hogy a 25 kg-os táskával lehetőleg ők ússzanak már ki. Meg is tették, sőt, a köves hegyoldalon segítettek felvinni a cuccot.

Oslobba érve a Whale shark watching központtal szemben van egy kis bolt, ahol csomagmegőrző is üzemel. A nagy bőröndöt egy étteremnél hagytam, ahol az egyik srác nagyanyja dolgozott, a kisebbeket betettük a megőrzőbe. 5 perces előadást kellett meghallgatni, amiben elmondták, hogy a naptejet le kell mosni magunkról, nem úszhatunk 3 méternél közelebb a cápákhoz, és végképp nem érhetünk hozzájuk. Az 1000 pezós belépő befizetése után egy apró ladikba ülhettünk, és a parttól 30-40 méterre eveztek velünk, ahol beugorhattunk a vízbe. A cápákat egy másik hajóról etették. Hatalmas, 9-10 méter hosszú jámbor állatok lassan úszkáltak körülöttünk. Súlyuk 9 tonnát nyom, szájukba pedig simán beúszhattam volna. 5-6 cetcápát csalogattak körénk, olykor nekünk is úsztak. Hihetetlen élmény volt velük együtt úszni a vízben. A kezdeti sokk után már otthonosan mozogtunk körülöttük, de néhányszor előfordult, hogy amikor hátranéztem, egy hatalmas száj közelített felém, kalimpálni nem akartam a lábammal, ezért csak a kezemet használva próbáltam minél előbb kikerülni az útját, nehogy felfaljon. 🙂 Ha valaki arra jár, semmiképpen se hagyja ki! Összesen 20-25 percet lehettünk a vízben. Élményekkel teli üres hassal vettem egy melegszendvicset az étteremben, ahol a táskám hagytam, majd felsétáltunk a 3 percre lévő buszmegállóba.

5-10 percenként közlekedik a busz, amivel Cebuba mehetünk, 2-5 óra közötti menetidővel. A sárga busz klímás. Nekünk egy fehér jött először, arra szálltunk fel. Két sorba lehet ülni, ugyanolyan nagyságú szék van mindkét oldalt, csak a bal oldalon három fejtámla van hozzá, ezzel jelezve, hogy oda hárman ülhetnek, jobb oldalon pedig csak két fejtámla. Még egyszer mondom, hogy a jobb és a bal oldali ülések szélessége között nincs különbség. Emiatt a bal oldalit “szűkösnek” mondanám. A leszállásjelző egy villáskulcs, amivel a buszon lévő jegyszedő elkezdi ütni a kapaszkodót, jelezve a sofőrnek a megállási szándékot.

Buszmegállóból csak 2-3-at láttunk Cebuig, de mindenhol megállt, ahol leintették. Sőt, a nagyobb forgalmú tereken kiabáltak is, hogy most lehet felszállni a buszra. 20 kilóméterenként egy árus is felszállt, aki mindenféle édességet és sósat vagy éppen vizet árult. A következő “megállónál” leszállt, majd jött egy másik. A busz ablakai végig nyitottak voltak, de nem ment olyan gyorsan a busz, hogy a huzat zavart volna. Cebu külvárosába 3 óra után megérkezett a busz, viszont onnantól még két óráig pöfékeltünk a dugóban. A közlekedés botrányos. Sokan sálat vagy zsebkendőt szorítottak az orruk elé a benzinszag ellen.

Cebuba érve egy bevásárlóközpontba mentünk, hiszen netet kellett találnom, ahol foglalhattam szállást aznap éjszakára. Jollibee-ben kajálhattam, ismét nem csalódtam bennük! Ingyen wifit nem találtam, netkávézót pedig senki nem tudott a környéken. Azért mentem egy kört a plázában, hátha találok netet, a legfelső emeleten egy netkávézó várt! Gyorsan be is ültem, lefoglaltam a szállást a reptér közelébe, majd taxiba ültünk. Ami óriási hiba volt. A mindössze 4-5 km-re lévő szállásra több, mint másfél óra alatt értünk el. Volt, hogy negyedóráig egyetlen métert sem jutottunk előrébb a dugóban. Közben beesteledett, a környék pedig finoman szólva is siralmas volt, így nem nagyon akarunk sétálgatni sem. Végül elértük a hidat, ahonnan viszonylag gyorsan eljutottunk az Express Inn szállásukra. Ha valaki ide jönne: nem ott van, ahová a térképen helyezi a booking, szerencsére a taxisunk ismerte Lapu-Laput.

Egyszerű berendezésű, nagyon sok szobával rendelkező hotel, nem éppen patinás környéken. Este leugrottam a “boltba” még vásárolni egy kólát, azt hiszem 48 Ft-ot fizettem érte. Másnap reggeli után szétnéztünk a környéken, és mivel délben Palawanra indult a gépünk, picit megkésve, de kísérletet tettünk malária elleni gyógyszer vételére.

Ahogy a képen is látszódik, Palawant az alacsony, de fenyegetett térségek közé sorolják. Az első gyógyszertárban nagyokat néztek, amikor megemlítettük, hogy mit is szeretnénk, és továbbküldtek egy másik, nagyobb patikába. Ott a malária elleni gyógyszer hallatán meglepődtek, szóltak néhány alkalmazottnak, közöttük már volt olyan, aki hallott róla, de helyben nem lehetett beszerezni a pirulát, esetleg meg tudták volna rendelni.

Azt tanácsolták, hogy látogassuk meg a cebui egészségügyi központot. Külön a külföldieknek is volt tanácsadás, így felmentünk a második emeletre, bekopogtattunk egy fehér ajtón, elmondtuk, hogy mi járatban vagyunk. A hölgy szintén nem hallott ilyenről, ezért átkísért egy másik szobába, ahol egy nővér elmondta, hogy a testvére már volt Palawanon, és nem szedett semmit, mert ott nincsen malária. Azt gondoltuk, hogy ha egy veszélyeztetett helyen nem nagyon hallottak egy ilyen betegségről, akkor olyan nagy gond csak nem lehet.

Palawanra érve több emberrel is beszéltünk erről. Egy idősebb helyi lakos szerint a hegyekben vannak maláriás szúnyogok, ő rendszerint meg is betegszik minden évben, de nem vészes, olyan, mint egy influenza. A többiek a kocsiban állították, hogy nem is hallottak az elmúlt 5 évben fertőzésről.

Egy helyi idegenvezető, aki úgy tűnt, nagyon képben van, megnyugtatott, hogy nincsenek maláriás szúnyogok Palawanon. Csak dengue-lázat terjesztők, ami ellen úgy sincs védőoltás, és az még kellemetlenebb is.

Igazság szerint egész Palawanon tartózkodásunk alatt 2 szúnyoggal találkoztunk, egyik a recepciós homlokán volt, a másik pedig a recepcióspulton, lehet, hogy ugyanaz. Ennek ellenére mi tisztességesen fújtuk magunkat természetes alapanyagú rovarirtóval.

A malária tünetei a fertőző szúnyogcsípés után általában 10-35 nappal később jelennek meg. A lappangási idő változó, de legalább 6 nap, fő tünete pedig a láz. Ezt csak azért írom le, mert ha véletlen el is kapnánk, akkor a megbetegedési szakaszban valószínűleg már itthon leszünk, és megfelelő kezelés mellett nem annyira veszélyes.

Kezdetben hőemelkedés, izomfájdalmak, fejfájás, hidegrázás, rossz közérzet a jellemző. Az első tünetek alapján – melyek 2-3 napig tartanak – gyakran influenzának vélik. A magas láz (41 °C körül) és a verejtékezés szabályos időközönkénti ismétlődése viszont már egyértelműen maláriára utal. A klasszikus tünetcsoportot egyéb panaszok kísérhetik, például fáradtság, fejfájás, szédülés, izom- és ízületi fájdalmak, esetleg száraz köhögés és gasztroenterális panaszok: híg – akár koleraszerű – széklet, étvágytalanság, hányinger, hányás, hasi görcsök. A malária gyanúja a nyilvánvaló más ok nélkül fellépő, visszatérő hidegrázás és lázrohamok esetén merül fel (különösen, ha a beteg az elmúlt egy évben maláriával fertőzött vidéken járt és a lépe megnagyobbodott). A paraziták kimutatása a vérmintából megerősíti a diagnózist. Fontos, hogy meghatározzák a kórokozó plazmódium faját is, mivel a betegség várható lefolyása és lehetséges szövődményei a fajok szerint változnak.

Ezután mindenki döntse el maga, hogy szed-e megelőző tablettát malária ellen.

A sikertelen próbálkozás után visszasétáltunk a hotelbe, kicsekkoltunk, és indultunk a reptérre. Palawan.