Mi vesz rá három fiatal református lányt, hogy körbe utazzanak egy muszlim országot néhány nappal húsvét előtt? Vajon beigazolódnak vagy megdőlnek tudatalatti előítéleteik? Mennyire „európai” ország Albánia és egyáltalán, hogyan lehet közös beszélt nyelv hiányában megérteni a helyiek életét? A keresztyénség legnagyobb ünnepére készülve mecsetekkel szegélyezett utunkon különös ízelítőt kaptunk az albán valóságból.

Albánia?! – ámultak el ismerőseink, amikor megtudták, hogy Európa egyik legszegényebb országába repülünk. Útravalóként poggyászaink (és lelkünk) mélyére gondosan elcsomagolták a posztszocialista államok sereghajtójáról közismert sztereotípiákat: „Vad Balkán, lepusztult, elmaradott hely hegyi pásztorokkal és a legveszélyesebb maffiával; az emberek gorombák, erőszakosak és nem tisztelik a nőket. Egyébként is, minek megy három szőke keresztyén nő az idegen muszlimok közé?” Hát éppen azért, hogy megismerjük a kultúrájukat, felfedezzük Európa méltatlanul elfelejtett kincsesládáját és nem utolsó sorban, hogy saját bőrünkön tapasztaljuk meg: tényleg olyanok-e az albánok, mint ahogyan azt mi Közép-Európában képzeljük.

A bunkerek földjén

Ahogy átsiklunk a Dinári-hegycsúcsok felett, a fejünkben cikázó aggodalmaskodó hangok szertefoszlanak, helyüket egyre erősödő kalandvágyunk foglalja el. Kiépítetlen infrastruktúra, földutak és düledező házak helyett azonban a gőzerővel épülő Tirana fogad minket: BKV-kékszínű helyi buszok menetrenddel és jegyszedőkkel, igényesen kialakított központi terek és parkok, kávézók és teázók gazdag kínálata. Valami mégis más: a budapesti gigaplázák helyett apró helyi boltok sorakoznak az utcákon: pékségek és zöldségesek, sarki suszterek és ezermesterek műhelyei, előttük falócákon kedélyesen beszélgető idősek. A színek, a formák és az illatok békebeli időket idéznek, miközben jól megférnek a szocialista időkből maradt kockaépületekkel, amik homlokzatukkal ma is rendületlenül hirdetik a harcoló munkásosztály legfőbb eszményeit.

Albániát nem véletlenül nevezik a bunkerek országának: Enver Hoxha szocialista diktátor – paranoiás félelmében egy esetleges katonai csapástól – több mint 700 000 bunkert építtetett a világ első hivatalosan is ateista államában. Országjárásunkkor mi is felfedezünk néhányat: különös díszletek a rogyadozó narancsfák, a végtelen káposztaföldek, a félkész házak és a szamárháton hazatartó gazdák mögött. Az esőáztatta albán vidék hűen tükrözi vissza azt a negyvenévnyi elszigeteltséget a külvilágtól, amire a kommunista népvezér kárhoztatta hazáját. Az, hogy az emberek nem utazhattak sehova és vagyonukat elkobozták számunkra sem ismeretlen. Az viszont megdöbbentő, hogy Albániában 1992-ig mindössze 600 autó rótta az utakat. Talán ez is hozzájárul a számunkra kicsit kaotikus közlekedési morálhoz, amelynek ritmusára azonban hamar ráérzünk.

Görbe tükör

Virágvasárnap templomba vágyunk, Isten igéjével szeretnénk indítani a nagyhetet, azonban hamar belátjuk, hogy egy muzulmántöbbségű országban (megközelítőleg a lakosság 70%-a) erre vajmi kevés az esélyünk. A mecsetek és ortodox templomok tengerében mindössze egyetlen katolikus templommal találkozunk a fővárosban. Nyakunkba vesszük hát az országot és egy északi nemzeti parkból megcélozzuk Dél-Albánia mesebeli kisvárosát Beratot, ahova a kusza buszok és a jószándékú helyiek ragyogó összjátéka nélkül sohasem jutottunk volna el.

Fél napos zötykölődésünk alatt nemcsak a „sziklalakó” nép szegényes házait látjuk, hanem az udvarokban bukdácsoló, elszánt akaratot is a fejlődésre, a jobb életre, a sok évtizedes társadalmi-gazdasági lemaradások behozására: jobb híján kedvességgel, őszinte, alázatos vendégszeretettel, ritkán tapasztalt szívjósággal és viszonzást nem váró segítségnyújtással.

Ez volt a leghosszabb, a legkalandosabb és egyben a legértékesebb napunk is, sokat tanultunk önmagunkról és tudatalatti félelmeinkről. Rá kellett ébrednünk, hogy azok születésünk pillanatától észrevétlenül kúsznak be bőrünk alá a szűkebb és tágabb közösségeink, történelmi – és szociokulturális örökségünk és a mainstream média segítségével, majd könnyedén törnek felszínre komfortzónánkon kívül, rossz színben tüntetve fel népeket, pusztán azért mert mások. Bár nem éltem az átkos korban, amikor mindenki gyanús és ellenség volt, úgy tűnik, az ősi bizalmatlanság áttételesen öröklődik: egy idegen autójában bőrigázva a legkülönfélébb vészforgatókönyveket játszom le magamban, miközben az alvilág helyett úticélunkhoz érkezünk meg. Fájó felismerés, hogy a sokszor fennhangon puffogtatott elfogadás, nyitottság, testvériség valójában nem fejben dől el, hanem a „terepen”, átázott szívek tapasztalataiból születik.

Európa szélén

Éppen egy tavaszi zuhé előtti napsütésben botladozunk a háromszáz éves macskaköveken, amikor felcsendül a müezzin mindent átható éneke. Gyermekkorom vasárnapi istentiszteletekre hívogató harangszavát juttatja eszembe. Elfátyolozott hölgyek sietnek segítségünkre és ékes albán szóval elmagyarázzák a mecsetbe lépés alapvető etikettszabályait. Bent megdöbbenve pásztázom az üres, vagyis fehér falakat, a fából készült szószéket, a tágas tereket. Nők és férfiak külön helyen, csakúgy mint nálunk otthon, szinte csak a puha vörös szőnyeg lóg ki a sorból.

Miközben hallgatom a muszlim lányok hittanóráját, az jár a fejemben, hogy félnem kell-e tőlük? Milyen dolgok  kötnek össze, vagy éppen választanak el minket, fiatal nőket? Más nyelven beszélünk, eltérő kultúrákban másképp nevelkedtünk, mások a tapasztalataink és ezért valószínűleg a világszemléletünk is, máshogy szólítjuk meg Istenüket, más teológiai alapelvekben hiszünk. Mégis, csillogó szemeikben és kedves mosolyukban az életöröm, a boldogság utáni vágy felülír minden különbözőséget. Valószínűleg ők is csordultig vannak kérdésekkel és kétségekkel jövőjüket, kapcsolataikat és nőiségüket illetően, csakúgy, mint én. Elképzelem, ahogy ezer kilométerre egymástól egyszerre válunk anyákká és ugyanazzal a szülői szeretettel féltjük majd gyerekeinket a világ álnokságaitól.

Mégis, talán a legfontosabb közös nevezőnk: ők is Isten gyermekei, ahogyan én. Hálás vagyok református hitemért és identitásomért, amely a különbözőségekben is a sokszínűség gazdagságát, mint Isten ajándékát láttatja meg szívemmel. Hálás vagyok azért a testvéri szeretetért és jóságért, amivel végig kalauzoltak minket a „vad Balkánon”, és hogy mi, vendégek semmiben se szenvedjünk hiányt. Hálás vagyok a tartalmas lelki utazásért, ami 2018 húsvétján elvezetett ahhoz a bizonyos kereszthez, és megmutatta az albán valóság országhatárokon átívelő egyetemes kincseit: minket embereket, Isten ezerarcú, megismételhetetlen gyermekeit.

Szoták Orsolya élménybeszámolója