Costa Rica karibi partvidéke a fővárostól, San Josétól körülbelül 120 km-re fekszik. Az ember azt gondolná, hogy a latin tömeg úgy rongyol le péntek délután tengerpartra, ahogy mi tesszük ezt hétvégente a Balatonra. Itt azonban nem lehet rongyolni. A tengerpart egy kétszer egy sávos autóúton érhető el, melyen 40 km/óra átlagsebességgel lehet haladni. Így, jó esetben is minimum három óra, mire elérjük a Karib-tenger Costa Rica-i fővárosát Limont. Nem baj, mert, ha más nem, akkor ez a ráérős pár órás autózás rávezet minket a lelassult karibi életérzésre.

Limon, Costa Rica második legnagyobb városa. Tény, hogy csak jó pár látogatás után nő az ember szívéhez. Forgalmas, kaotikus. Gyatra kínai árutól hemzsegő boltok, reggaeton zene, autók tülkölése. Mégis, ez a zűrzavaros hangulat, a karibi kifőzdék, a taxisok pátua nyelven való kiabálása hamisítatlan karibi hangulatot áraszt.  Limontól északra fekszik Moin, mely a térség egyik legforgalmasabb kikötője, a Panama-csatorna után a legfontosabb kereskedelmi csomópont a latin-amerikai földhídon. Innen futnak ki a konténerhajók, melyek Costa Rica fő export cikkét, a banánt szállítják az USA-ba és Európába. Pár éve kezdődött meg – holland közreműködéssel – egy mesterséges sziget építése, mely három kilométer mélyen nyúlik be a tengerbe.

Limon nagyváros, hiába van szép tengerpartja, nem érdemes sokáig időzni, alig negyven kilométer múlva úgyis elérjük a Karib-tenger első gyöngyszemét, Cahuitát. Cahuita és a tőle 16 km-re fekvő Puerto Viejo a kalózok kedvelt rejtekhelyei voltak. A Talamancai-partvidék korallzátonnyal védett öbleiben a kalózok könnyen el tudtak rejtőzni az ellenséges hajók elől, ugyanis az angolok nehéz hajói megfeneklettek volna ezekben a sekély öblökben.

Keveset tudunk a partvidék történelméről, azonban annyi bizonyos, hogy lakatlan vidék volt egészen a XIX. század elejéig. 1828 körül William Smith – aki a panamai Bocas del Toro szigetéről származott, mely légvonalban 60-70 kilométerre fekszik Cahuitától, – elhatározta, hogy állandó lakhelyet épít Punta Cahuitán.  Az álmatag kisváros, Cahuita neve a cawa fára utal, a helységnév annyit tesz a moszkitó indiánok nyelvén, hogy ott, ahol a cawa fa nő. Az öreg Smith teknős halászat céljából telepített itt állandó szálláshelyet, hiszen márciustól – szeptemberig a partvidék kitűnően megfelelt erre a célra. Később több család is követte őt Bocasról és Nicaraguából, Cahuitától délebbre telepedve le a part mentén. Ekkor népesültek be az alábbi települések: Puerto Viejo (eredeti néven Old Harbour), Puna Uva (Grape Point) és Manzanillo.

Öreg Smith viskójának helye ma a Cahuitai Nemzeti Park területén található, azonban nyoma sincs az egykori pionírnak, mára mindent benőtt a dzsungel. A mai Cahuita sem ott fekszik, mint Öreg Smith idejében, hanem pár kilométerrel északabbra, ahol Alfredo González Flores, egykori Costa Rica-i elnök megalapította the Bluff néven.

Az öreg Smith családja jegyezte fel, hogy alacsonyabb vízállásnál elsüllyedt kalózhajókat lehet látni az öbölben, egészen pontosan kettőt; egy angolt és egy franciát. A talált üvegeken a dátum 1717-et mutatott. Azt mondják, hogy van még két vaslöveg (polgári néven ágyú) is a vízben. Két rézágyút már felhoztak a víz alól, és az amerikaiak is találtak pár ezüst poharat és kanalat. Szegény öreg Smith unokájának csak egy-két vaslánc darab maradt, amit a parton talált, míg kókuszdióra vadászott.

Egyébként az új Cahuita szellemjárta falucska benyomását kelti, jamaicai zászlók lengedeznek az utcákon, álmos reggie zene szól, néhány raszta füves cigit teker az árnyékban.

Puerto Viejo, tizenhat kilométerrel délebbre található. A legenda szerint a két népszerű szörfös partot – Salsa Bravát, és Beach Breaket – elválasztó kiszögellésnél, Pirripli Pontnál van a kalózok kincse elásva. A régiek úgy tartják, hogy alacsonyabb vízállásnál látni lehet a régi kalózhajók vasmacskáit a parton. A kalózok ezekbe az elrejtett öblökbe temették el a kincseiket, így az egész partvidék tele lehet a kincseikkel. Azt mondják, hogy az iskola mellett, a kenyérfánál is van kincs, mert mindig ott áll egy ember talpig fehér, kalóz uniformisban, csak fej nélkül, és ő őrzi a kincset. Régi kalóz szokás volt ugyanis, hogy mikor elásták a kincset, egy őrt mindig hátrahagytak, hogy örökké őrizze a rabolt javakat. Megölték, levágták a fejét, hogy sose hagyja el az őrhelyét. Azóta ezek a szellemek itt téblábolnak a partvidéken, védik, óvják a kincseket. A moszkitó indiánok sem hiába nevezték el ezt a partot Talamanca-partnak, ami angolul annyit tesz, the place of blood.

Hogy a kalózok öröksége mennyire valóság, ezt bizonyítja, hogy az elmúlt télen a tengeri áramlat egy XVIII. századi kalózhajó roncsot sodort a tengerpartra. Jöttek a muzeológusok a fővárosból, nézegették, tanulmányozták, és végül ezt állapították meg. Meg azt is, hogy nincs pénz arra, hogy elszállítsák, megóvják az állagát, és kiállítsák. Így ott hagyták a tengerparton, mely pár hét múlva visszavette magának. Lehet, hogy néhány év múlva az ár kiveti újra, lehet, addigra az államnak lesz elegendő pénze. Ha, nem, a tenger megóvja megint évszázadokra.

Ivády Nóra, a goodaysblog szerzője