Az egyik leggyakoribb kérdés, amit a 4 éves föld körüli utazásunkkal kapcsolatban megkapunk, az az, hogy mit csináltunk, amikor lebetegedtünk. A válasz elég egyszerű. Ugyanazt, amit itthon: betegszabit vettünk ki (csak ezúttal az utazásból), kipihentük magunkat, és ha kellett, elmentünk egy gyógyszertárba, vagy orvoshoz. Az itthoni TB-ből kijelentkezünk, amikor indulás előtt „ideiglenesen külföldön tartózkodó” státuszba kértük át magunkat, így azt nem kellett fizetnünk. Ezt jól tettük, mert se Nepálban, se Indonéziában nem ért volna semmit, még az EU-s TAJ-kártyával kiegészítve sem. Az 1550 nap alatt azonban 277.403 Ft-t költöttünk kettőnk egészségére, de ebben nem csak a kórházi ellátások és a gyógyszerek voltak benne, hanem olyan egyszerűbb dolgok is, mint a szappan, a fogkrém és a fogkefe, vagy a naptej és a szúnyogriasztó spray. Ha ezt leosztjuk két főre és 1550 napra, kijön, hogy átlag havi 2.685 Ft-ba került mindez. Ennél már csak szuvenírekre költöttünk kevesebbet, havi átlag 967 Ft-t.

Az egyszerű fogproblémákról, gyomorbajokról és hétköznapi trópusi lázakról most nem mesélnék, inkább leírok két olyan történetet, amelyeket, ha más mesél, és nem velünk történik meg, talán el se hittem volna.

Itt született Buddha, ezen a napon. De mi köze ennek a bringázáshoz? És a vesekőhöz?

Nepálban jártunk, utazásunk 11. hónapjában, amikor egyik éjjel arra ébredtem a sátorban, hogy valami iszonyú fájdalom nyílalt a hátamba. Két órával később a fájdalom már az alhasamig vándorolt, négykézláb remegve hánytam és azt hittem, meg fogok halni. Hajnalra a fájdalom teljesen elmúlt, mi pedig elindultunk stoppolva az első valamirevaló kórházba. Ez 400km-re volt tőlünk, ezért aznap csak a féltávig jutottunk, egy Butwal nevű településig. Itt másnap reggel a vendéglős kifaggatott minket az utunkról és mikor meghallotta, hogy bringázunk, teljesen felvillanyozódott: Tudjuk-e, hogy ma van Buddha születésnapja és Buddha szülőhelye, Lumbini csak 40km-re van innen. – Kérdezte, mire mi válaszoltunk, hogy nem, nem tudtuk, de hogy jön mindez a bringázáshoz?

Hát úgy, hogy a nagy ünnep miatt egy Katmanduból indult bringás csapat is érkezik ezen a napon Lumbinibe, akik között ott van Pushkar Shah, a híres nepáli világjáró bringás, aki 11 év alatt 150 országot járt meg. No, ez a név már ismerősen csengett és mivel továbbra sem volt több tünetem, a kórházlátogatást elnapoltuk és elmentünk Lumbinibe. Ott aztán sikerült összefutnunk Pushkarral, aki elképesztő történeteket mesélt nekünk az útjáról. Ezek közül számomra a legkedvesebb az volt, amikor ellopták mindenét Új-Zélandon. Na nem kell azt gondolni, hogy ilyen kárörvendő vagyok, ugyanis a történet jó véget ért: Pushkar kirablása belekerült az aucklandi hírekbe, és mivel mindez 2007-ben volt, ekkor még élt Sir Edmund Hillary, aki olvasta az újságokat és felvette a kapcsolatot Pushkarral, hogy megsegítse a bajba jutott nepálit és pótolja minden veszteségét.

Így Pushkar új kerékpárt és felszerelést kapott, méghozzá nem is akárkitől: Hillary volt az első ember Tendzing Norgaj serpa társaságában, aki elsőként megmászta a Mount Everestet 1953. május 29-én. Hillary Kockázat nélkül nincs győzelem című könyve gyerekkorom meghatározó olvasmánya volt és most kezet rázhattam egy olyan emberrel, aki találkozott életem egyik legnagyobb példaképével. Mindezt azért, mert másfél nappal korábban rám tört egy őrült fájdalom, aminek eredetét ekkor még mindig csak sejtettük.

Még két nappal később, Pokharába érve tudtuk meg, mi volt korábban a bajom. Ráadásul nem is akárki, hanem egy magyar vesespecialista doktornő (igen, még mindig Nepálban járunk!) diagnosztizálta nálam a vesekövet, vagy vesehomokot – bármi is volt, ekkorra a nagy fájdalmat okozó része már elhagyta a testem. Ez még mindig nem minden, mert a dolgok folyományaképpen találkoztunk az akkor a környéken expedíciózó magyar hegymászókkal is, akik inspirációjára egy, a tervezettnél sokkal hosszabb túrára indultunk el, így végül 27 napig kirándultunk 326km-en át az Annapurna hegycsoport körül. A túrához minden szükséges felszerelést (hátizsák, túrabot, magashegyi betegség tüneteit enyhítő tabletták) és engedélyt be tudtunk szerezni Pokhara városában, ahol letöltöttük a megfelelő térképeket is az internetről, így vezetőre sem volt szükségünk.

Ekkor még csak sejtettük, ami aztán be is igazolódott: Az egész 4 éves út, de talán az egész életünk legszebb gyalogtúrájának néztünk elébe. A legjobb az egészben, hogy pont a kisebb, tavaszi túraszezon legvégén tettük mindezt, így az üresen tátongó vendégházakba azzal  hívtak be minket, hogy ha náluk vacsorázunk, a szállás ingyen van. Ezért a szűk egy hónapos himalájai túra, beleértve a pokharai beszerzőkörutunkat is, nem került többe fejenként 80 ezer forintnál.

Jó-jó, de oda is kell jutni és nincs mindenkinek ideje 1 évig bicajozni ehhez, gondolhatod teljesen jogosan, de erre én azt mondom, hogy moszkvai, asztanai vagy dubai átszállással az említett low-season alatt 100-120 ezer forintért meg lehet fordulni Budapestről oda-vissza Új-Delhibe, ahonnan már szárazföldön is meg lehet közelíteni könnyen és olcsón a nepáli hegyeket. Ha Téged is úgy hívnak a hegyek, ahogy néha engem, ne a kifogásokat keresd, hanem menj! Ha még kérdéseid, kételyeid vannak, keress meg minket bátran, örömmel segítünk felkészülni!

Ez volt az Annapurna körtúra, amelynek legmagasabb pontja az 5416m magas Thorung La hágó volt. Sosem jártunk még azelőtt ilyen magasan, mégis, mivel hetek alatt vettük fel ezt a nagy magasságot, a magashegyi betegség itt messze elkerült minket. A hegyibetegség tüneteivel csak évekkel később, a Csendes-óceán közepén sikerült testközelből megismerkednem, de az már egy másik történet.

Az orvos, akinek rosszabbul kéne kinéznie a betegnél, és a vulkán, ami egy másik vulkánt rejt

A második, sokkal kevésbé fájdalmas, de messziről hallva mégis sokkal rémisztőbb betegségünket Balin kaptuk el, szúnyogcsípés által. A többes szám nem fejedelmi, mert ebben mindketten osztoztunk. A Balival keletről szomszédos Lombokon, mikor épp a szigetet alkotó 3207m magas Rinjani vulkán megmászására indultunk volna, egyik napról a másikra mindketten belázasodtunk, majd ingadozni kezdett a test-hőmérsékletünk és sajogtak az ízületeink. A lakótársaink azzal riogattak minket, hogy ez malária is lehet, ezért azonnal elmentünk a dokihoz.

A fiatal muszlim orvos, mikor délután 4-kor megvizsgált minket, éppen 12 órája nem evett és nem ivott semmit (mindezt a trópusokon), merthogy éppen ramadán idején történt velünk mindez. Én a helyében, ha ezt végig kellett volna csinálnom abban a hőségben, rosszabbul néztem volna ki, mint saját magunk. Ő viszont azt mondta, csak hit kérdése az egész. És közben vért vett tőlem, amelynek vizsgálatából kiderült, hogy dengue-lázasok vagyunk. Kaptunk gyógyszert, amitől hamar jobban lettünk, így egy hét alatt ki is hevertük a csonttörő láznak is nevezett betegséget, aminek valószínűleg a 4 fajtájából csak a leggyengébb verziót kaphattuk el, mert az első tünet megjelenésének a 8. napján már az eredetileg tervezett vulkánra másztunk fel. Első éjszaka a 2200 méter magas pereméről csodáltuk a Tejutat és a szomszédos Bali szigetének vulkáni csúcsait, majd másnap reggel leereszkedtünk a kráterbe (ekkor készült a legelső kép a kráter-tóval és a benne lévő belső vulkánnal), hogy ott forróvizes termálfürdőt vegyünk.

Innen 2600-re másztunk, ahol tábort vertünk és megfigyeltük, ahogy a felhők a völgyben bekúsznak a kráter-tó felé:

A valóságban persze mindez sokkal lassabb volt. Innen hajnalban indultunk fel a csúcsra, amit néhány perccel a napfelkelte után el is értünk. Ekkorra a többi csoport már mind elindult lefelé, így csak a miénk volt a csúcs. Hát ezt se gondoltuk volna pár nappal korábban amikor a hideg rázott minket a dengue-láztól!

Ha Balira utaztok és jut rá időtök, a szomszédos Lombok és a rajta magasodó Rinjani vulkán is megéri a látogatást, hogy aztán a fennséges Gili szigeteken, teknősök között úszva és olcsó tengerparti éttermekben vacsorázva pihenjétek ki a vulkánmászás fáradalmat.

Ennyi sok lent és fent után bármilyen elsőre szörnyűnek tűnő dolog történt velünk később az utazásunk alatt, káromkodás és a körülmények vagy a másik hibáztatása helyett inkább csak egymásra néztünk a feleségemmel (merthogy ez az út a nászutunk volt), és megkérdeztük egymástól, hogy na, ebből hogy fogunk kimászni és megint miféle csoda fog várni ránk e nehézség után. És a csodák mindig jöttek.

Ha szeretnél a fenti történetekről bővebben olvasni és kíváncsi vagy rá, milyen más kalandjaink voltak a 4 éves, 5 földrészt és 46 országot megjárt utazásunk alatt, és hogyan csináltuk, hogy mindössze napi 3533 forintból kihoztuk fejenként az utat (benne repjegyekkel, kórházi ellátással, szállásokkal, étellel, mindennel), és hogy honnan tudjuk ilyen pontosan mindezt, szerezz be egyet kedvezményesen (3533 forint helyett 2650-ért) a most megjelenő könyvünkből (ennek láthattad a második képen az alternatív tartalomjegyzékét), amelyben mindez részletesen le van írva és be van mutatva. Az utunk költségeinek közel 2/3-át útközben teremtettük elő, és a könyv egyik első, leghosszabb fejezetében azt is részletesen elmeséljük, hogy mindezt hogyan csináltuk.

Árpi (aki ezt az élménybeszámolót írta) és Zita (akinek az ötlete volt a föld körüli utazás)