Puerto Princesába lassan ereszkedtünk, megkerültük a repteret, majd alacsonyan szállva még egy jó tíz percet köröztünk, mire a gép kerekei érintették a futópályát. Az apró reptéren a miénken kívül még egy másik gép volt, gyorsan felvettük a csomagot, és legnagyobb meglepetésünkre ismét találkoztunk teljesen véletlenül a spanyol párral. 🙂 Ők mindenképp meg akarták nézni a szintén világörökséghez tartozó föld alatti folyót. Annyi sok rossz hozzászólást olvastam róla, hogy mi inkább a festői El Nido felé vettük az irányt, így újra elváltak útjaink. 1000 pezótól kezdik kínálni a kisbuszokat El Nidóba, nekünk végül 600-ra sikerült lealkudni a reptérről kijövet álló fehér sátornál.

Azt ígérték, hogy egyből indulunk, nem kell másokra várni. Rajtunk kívül még egy Dél-Koreában dolgozó francia pár volt a buszban. Gyorsan elugrottam venni egy tésztát és egy vizet, mielőtt elindultunk volna. Ezzel el is fogyott minden pénzünk. A kettőből egyik bankautomata sem volt hajlandó pénzt kiadni, szerencsére újra megláttam a spanyol párt, és kértem tőlük kölcsön 1000 pezót. A kocsiba visszaérve konstatáltam, hogy csak nem akarunk indulni. Mondta a sofőr, hogy nem éri meg neki 4 személlyel elindulni, ezért még várunk. Már mindenki elhagyta a repteret, ezért a következő gépig tervezett várakoztatni, amire nagyon kiakadtunk, és addig cseszegettük, hogy nagyon lassan elindultunk. Útközben felvett 1-2 ismerőst, majd elugrottunk egy plázába, ahol újra megpróbáltunk pénzt kivenni, ismét sikertelenül. Ez csak azért volt para, mert El Nidóban egyetlen automata van, és gondoltuk, jó eséllyel ott sem fog működni a kártya.
Továbbindultunk, de a buszpályaudvarnál ismét tettünk egy kört, kiabálva, hátha valaki még El Nidóba akar menni. Az utolsó busz 5-kor elment, így abban bízott a sofőr, hogy majd ott megtelik a kisbusz. Két helyit sikerült még találnia, de így sem érte meg neki, ezért jó másfél órával az eredetileg tervezett indulás után átpaterolt mindenkit egy másik hasonló buszba, ahol még volt néhány hely. Végül a kényelmes négy fő helyett tizenhatan utaztunk, ezenkívül még két csirkét is beraktak az ülések alá. A csomagoktól alig bírták lecsukni az autó hátulját.

Elindultunk az eszméletlen kanyargós útszakaszon, összesen nem volt egy kilométer egyenes az öt és fél óra alatt. 20-40-es táblák között mi 80-100 körül mentünk végig, egyik oldalról a másikra dülöngéltem egész idő alatt. Sokszor átgondoltam, hogy biztos megéri-e ennyit utazni egy túlzsúfolt kisbuszban, ahol a klíma ráadásul maximumon hűtött. Besötétedett, 20 kilométerenként egy-egy lámpa világított a gazdagabb út széli faházak előtt, a szegényebbek tűzzel világítottak. Félúton Roxasnál megálltunk vacsorázni, el tudtunk menni mosdóba, és néhányan ki is szálltak szerencsére, így volt már hely egy picit kinyújtani a lábam az út további részében. A kanyarok száma és a sebesség azonban továbbra sem csökkent, néhol a betonút elfogyott, és földúton haladtunk tovább. Végül éjfél előtt értünk El Nidóba, ahol elfoglaltuk a központtól egy kilométerre lévő Hotel Deo szállásunkat. A franciaágyon kívül egy egyszemélyes ágy is volt a tágas, erkélyes szobában. Nem volt viszont meleg víz és törülköző sem, és a wifi is elég gyenge volt. A kommentek alapján nagyon hangosnak kellett volna lennie, de minket ez nem zavart.

Pihenés után, reggel az ablakból magunk előtt láttuk a hatalmas sziklafalakat, zöld hegyeket, száz ágra sütött a nap, egyszerűen gyönyörű volt. Reggeli után bevitettük magunkat triciklivel a központba. A helyiektől 30 pezót kértek irányonként, tőlünk 100-at akartak, de végül mindig elvitt valaki 30-ért is. Egyből robogóbérléssel kezdtünk, azt hiszem, 500 pezót kértek egyetlen napért, ami kifejezetten nem olcsó, de ennél csak drágábbakat találtunk. A reggelinél tanácsolták, hogy nézzük meg a Nacpan beachet. Így is tettünk, tankolás után elindultunk Ázsia egyik leghosszabb homokos strandjára. A jó fél órás útból inkább negyven perc lett az út minősége (hiánya) miatt. Az utolsó 4-5 km-t földúton kell megtenni. A táj végig lenyűgöző, hatalmas zöld rizsföldeken át vezetett az utunk, a távolban pedig hegyek magasodtak. Rozoga fahídon kellett áthaladni, ami alatt marhák pancsoltak a vízben. A parthoz közeledve egyre bizonytalanabbak lettünk abban, hogy biztosan jó helyen vagyunk-e, hiszen semmilyen mozgás nem volt arra. Végül elértünk egy bódéhoz, ahol belépőt kellett fizetni, illetve akinek még nem volt, ki kellett váltania a 10 napos, Palawan nevezetességeinek megtekintéséhez szükséges igazolást is. Nekünk egyik sem volt, így azt hiszem, 600 pezót hagytunk ott. A part valóban gyönyörű volt, rajtunk kívül csupán egy pár sétált ott még a délelőtti órákban. Hosszú pálmafák magasodtak végig a homokos tengerparton, mögöttük pedig a buja zöld növényzettel borított hegyek tették tökéletessé az összképet. A víz kristálytiszta volt, egy kishajó éppen akkor tért vissza a halászatból. A part bal oldali csücskében lévő, kb. 30 méter magas hegyre fel lehet mászni. A látványért kötelező. Majdnem 360 fokban víz öleli körbe a kis kilátót, belátni a hosszan elnyúló strandot és a szemben lévő apró szigetet is.

A parton található még két étterem, ahol nagyol olcsón lehet igazán finomat enni. Vigyázat, az egész Fülöp-szigeteki konyhára jellemző, hogy a csirkét nem filézik ki, hanem csontostól szolgálják fel. A probléma az, hogy a csontot apró szilánkosra törik, emiatt nagyon oda kell figyelni az evésnél. Itt éppen a csirkés tésztát kaptam csontokkal együtt.

Egész országban megfigyelhető, hogy a malacok, csirkék, kakasok a kutyákhoz hasonlóan ki vannak kötve (közben a kutyák szabadon), nem ólban vannak, ezenkívül egészen barátságosak, nem félősek, mint itthon. Itt is volt egy aranyos kismalac, amelyhez simán oda lehetett menni anélkül, hogy megijedt volna.

Délután visszaindultunk a városba, majd egy gyors második kajálás után a Las Cabanas beachre motoroztunk. A homokos partot gyönyörű természeti képződmények veszik körül, egyik irányból egy hatalmas meredek sziklafal, ami előtt szintén pálmafák húzódnak meg. Szemben vele természetesen a víz, amiből kúpszerűen zöld hegyek nőnek ki különböző méretben és alakban. Vettünk 50 pezóért egy kókuszt, amit gyorsan felvágtak előttünk, beledobtak egy szívószálat, és már indultunk is vissza a cuccainkhoz, hogy onnan nézzük a gyönyörű naplementét. El Nidóból innen a legszebb, ahogyan bekúszik a hegyek közé a nap.

Este leadtuk a motort a városban, sétáltunk az apró utcákban. Viszonylag nagy éjszakai élet van, holott egy éve még áram sem volt a szigeten, csak generátorról a tehetősebb hoteleknek. Még most is több helyen gyertyával világítottak. Ideje volt másnapra hajókirándulást foglalni, mi az A túra melett tettük le a voksunk.

Akit mindegyik érdekel, utánanézhet. Az áraktól nem tudnak érdemben eltérni, kisebb különbségek lehetnek, itt azonban nagyon is érvényesül a mondás: olcsó húsnak híg a leve. Az indulás reggelén értünk jött a tour guide, aki a kikötőbe vitt minket. Ott közölte, hogy planktonszezon van, ezért erősen javasolja, hogy szerezzünk be gyorsan bébiolajat, amivel minden vízbemenet előtt kenjük be a testünket, hogy a medúzák ne csipkedjenek össze. Így is tettem, 40 pezóért találtam egy kis kiszerelésűt az egyik boltban. A hajón összesen 10-en lehettünk, jó társaság gyűlt össze, sosem kellett másra várni, jókat beszélgettünk. A vezetőnk kiválóan beszélt angolul, sokat mesélt a szigetekről, történelemről, miért kapták a szigetek a nevüket. Tükörsima türkizkék, átlátszó vízen hajóztunk egyik megállóból a másikba, hol sznorkeleztünk, hol csak gyönyörködtünk az égbe magasodó sziklafalakban. Az egyik megálló után meggyújtották a hajón lévő festékesdobozból vágott grillt, elkészítették a friss halat, rákot, csirkét, majd felszolgálták a hajó aljából készített tálcán egy óriási hegyekkel körülvett festői öböl partján. Járt hozzá üdítő és friss gyümölcs: ananász, görögdinnye.

A lagúnákhoz érve nem tudtuk a partot megközelíteni hajóval, így ki kellett úszni. Annyi medúzát még soha életemben nem láttam külön külön sem, nemhogy egyszerre. Egy liter vízben akár 20 apró fekete-fehér nem éppen vonzó állatka is lehetett, és mi közéjük vetettük magunkat. Bébiolaj ide vagy oda, jól össze is csipkedtek. A következő lagúnánál inkább kajakot béreltünk a spanyol párral, így 200 pezóért fél órát gyönyörködhettünk a természet csodáiban. Nem bántuk meg a bérlést: néhány helyen teljesen fekete volt a víz a medúzáktól.

Végül estére visszahajóztunk a kikötőbe, majd vacsora után ismét bementünk a városba. Megláttuk a helyi “kaszinót”, ahol kosárlabdákat dobálnak a különböző színű négyzetekre, akinek a színén megáll a labda, megduplázza a pénzét.

Mellette van a “játékterem”, ahol 3-4 színes Orion TV-n Nintendóznak a helyi legények. Ez volt az utolsó éjszakánk Palawan szigeten, másnap reggel 7-kor indultunk (volna) Puerto Princesa-ba. 7:30-kor kaptuk az infót, hogy mindjárt ott vannak értünk. 8-kor már csak pár percre voltak. Végül fél 9 kor elindultam keresni egy másik transzfert. Azt mondták, hogy csak 9-kor indulnak, féltem, hogy az már nekem késő. Tovább kutakodva találtam egyet, aki azonnali indulást ígért, bepattantam, és már úton is voltunk. Csak nem a városba, hanem El Nido szűk kis utcáin kanyarogva felvenni a többi turistát. Negyvenes részeg  üzletasszony a hostelből, fiatal kaliforniai srácok egy másik szállásról, kanyaroktól hányós német csajok, végül 9:10-re a buszmegállóban voltunk, ahonnan 9 után 20 perccel indultunk el. A sofőr elég gyengén vezetett, mindent kikerült, minden fűszálnak dudált, kivéve egy csirkének, amelyiken egy az egybe áthajtott. Mindenki felidegesítette magát a kocsiban, hogy erre miért is volt szükség, semmi más nem volt az úton.

Végül a reptérre jócskán időben értünk, olyannyira, hogy a következő gépet is simán elértük. A check-in pultnál jeleztem, hogy egyszer már ők előrébb hozták a járatot, most pedig én szeretném ugyancsak ezt. Gond nélkül áttették. A váróban nem volt bankautomata és kártyával sem lehetett fizetni, ezért dollárt váltattunk a várakozókkal, legyen pezónk legalább egy vízre. Nulla kijelzővel, nulla tájékoztatással, fél órás késéssel indultunk Manilába.