Gyakran megkérdezik, hogy hány országban jártam már. Elég sokáig tartott, amire erre érdemben tudtam válaszolni, ugyanis sosem számoltam meg. Végül a sok kérdés hatására csak összeszámoltam: 48-nál járok most. Nem vagyok az a fajta, aki csak azért megy át egy határon, hogy egy újabb pecsét ékeskedjen az útlevelében. Vannak országok, amiken belül órákig repülhetünk, mégsem hagyjuk el a határt. Ezekben az országokban pedig hatalmas különbségek vannak az egyes régiók, vagy éppen szigetek között. Nem is tudok arra sem válaszolni, hogy melyik a kedvenc országom, mert inkább tájegységekben, városokban gondolkozom. Egy országon belül is vannak zseniális helyek, és unalmas városnegyedek. Kedvenc országom helyett, a tíz, számomra legkedvesebb helyet szedtem össze. – Bori

Tbilisi, Grúzia

Grúzia időutazás. Most pont úgy néz ki, mint Budapest kiskoromban. Van vár, van folyóés vannak Ladák. Mindenhol. Szinte első látásra nagy szerelem lett a város. Nem csak azépítészet, nem csak a kultúra, de a hihetetlenül különleges gasztronómiája is órák alatt rabul ejtettek. Ha pedig ez nem lett volna elég, a grúzok, a legvendégszeretőbb nép, akikkel valaha találkoztam. Náluk ugyanis szinte nemzeti alapkövetelmény, hogy őket tartsák legvendégszeretőbb népnek a világon. Egyszer például a hostel tulajdonosa elment bevásárolni, és megkérdezte, hogy mit hozhat nekem. Kértem tőle egy két dolgot, vacsira valami salátát, meg egy üveg bort az esti tradicionális pohárköszöntőkhöz, ami minden alkalommal óriási élmény. Amikor hazatért, kértem, hogy mondja, mennyivel tartozom.

Azonban még a kérdést is sértésnek vette. Azt mondogatta: “guest, guest” – vendég, vendég. Nem tudtam kifizetni a cehhet, ami egyébként  bizonyára több volt, mint amit arra az éjszakára fizettem a szálláson. Szóval Tbilisi egyértelműen ott van a top 10-ben. Innen elég gyorsan el is tudunk látogatni a szomszédos Kazbegi-be, ami még úgy is ámulatba ejtett, hogy nem vagyok kifejezetten hegyi-típus.

Dél-India

Mindenkinek, aki Indiába szeretne utazni, azt javaslom, hogy az utazását délen kezdje, vagy Goán. Onnan lefelé, gyakorlatilag bármi jó. Amíg északon könnyen kultúrsokkot kaphat az ember, és kevésbé vendégszeretőek ( értsd: gyakorlatilag mindenhol át akarnak verni) délen viszonylag erős volt a biztonságérzetem, és a táj… hát az valami csoda. Munnar és a tea földek, ahol zöld ezer színében pompáznak, Állapuzsa curry illatú Velencéje. Nehéz betelni vele.

Providencia – Kolumbia

Kiskoromban hittem a kalózok kincses-szigetében, majd mikor felnőttem rájöttem, hogy mese volt az egész, Hook kapitányostul, PéterPánostul. Pár hónapja azonban egy kis szigetre tévedtem, aminek a neve Providencia. A sziget elvileg Kolumbiához tartozik, bár Nicaragua mellett van, a Karib-tengeren, és lakosai nem is igazán latinok. Egy kicsit ez egy kicsit az, de amit mindenki egy emberként állít magáról a paradicsomi szigeten: hogy egy Kalóz leszármazottja. A hely ugyanis egy kincses-sziget. Annak idején itt rejtették el a kalózok a portyázásból szerzett zsákmányt, majd szép lassan be is költöztek. A legenda szerint még ma is találsz valamit, ha az Öreg Kalóz szelleme megengedi. Nem gyakran jutnak el ide turisták, de azért van annyira kiépült turizmus, hogy szállást tudjak magamnak szerezni, egy rózsaszínű kis házban, tengerparton , és ahova hordták nekem a küszöbre a gyümölcsöt a helyiek. Esténként tábor tűz körül táncoltunk. Igazán egyedi élmény. Remélem még sokáig az marad, és nem zabálják fel a turisták.

Gili Air – Indonézia

Nagy kedvencem volt nagyon sokáig az indonéz csöpp sziget, főleg azért mert itt kötelező volt megnézni a naplementét. Olyan volt, mintha csak az esti meccset beszéltük volna meg: “Este akkor naplemente a bárban?” Gilin mind a mai napig nincs úthálózat, nem lehet motort vagy a kocsit használni, csak bringával vagy lovaskocsival lehet közlekedni. Bár ma már kezd egyre több turista megjelenni a szigeten, még mindig lehet találni a kedves helyiekből, ha hagyod magad egy kicsit elveszni a sziget belsejében.

Lisszabon – Portugália

Azt hiszem, ha nem Budapest lenne az otthonon (egyébként az, és az is marad szerintem), akkor Lisszabont választanám. Ebből a városból csak úgy ömlik a derű. Kicsi utcákon, úgy szánkózik végig az öreg villamos, hogy az már elmehetne egy gyengébb vidámparkba, a kis utcákon lépten-nyomon belebotlunk egy-egy aranyos kis bárba. A legkedvesebb emlékem az a bár, ahova találomra ültünk be egy kis frissítőre ( amit portugálul zöld bornak becéznek), és a pincérünk egy óvatlan pillanatban hihetetlen éneklésbe kezdett. Amikor csatlakozott hozzá a pultos, akkor már gyanakodtunk, hogy ez bizony egy flashmob, de mint utóbb kiderült, ez egy ilyen bár. Néha énekelnek, majd megkérdezik, hogy hozhatnak-e még valamit.

Tekapo tó – Új Zéland

Ahogy jártam-keltem a világban, minden utazót kifaggattam, hogy mi a kedvenc helye a világon. Nagyon sokan állították, hogy Új-Zéland verhetetlen. Amikor leszálltam Christchurchben, azt gondoltam, hogy valami nagy, csoportos átverés áldozata lettem, mert a kocka házak, és a lapos környezet, egyáltalán nem hatott meg. Egy kölcsön kocsival elindultam délnek, amikor egy huppanó mögött megláttam a “Tekapo” csodát. Soha nem volt rám ilyen hatással semmilyen látvány. Talán azért mert meglepett, de én hangosan kiabáltam a kocsiban: “ez micsoda? ilyen nincs a világon! Hogy lehet valaminek ilyen színe?!” A tekapo tó melletti Pukaki tónál aludtam, pénz hiányában a kocsiban. Amikor kiszálltam pisilni, felnéztem az égre, és megint hangosan elkáromkodtam magam: “húúúú a mindenit”. Az ég telis-tele volt csillagokkal, a tejút egyenesen szembevilágított. A környéken ugyanis fényszennyezés mentes terül van, így éjszakánként van a legjobb látvány. Már ha lehet űberelni a tó színét.

Salar de Uyuni – Bolívia

Káprázat. Csak ezzel tudom leírni ezt a tömör gyönyört. Itt ugyanis az történik, hogy egy 90×180 km-es terület csak sóból van, több méteren lefelé. Az esős évszakban ráesik az eső, és meg is marad. Ami ezt a látványt eredményezi. Ide csak egy három napos dzsip túrával lehet bejutni, de minden fillért megér.

Varanasi – India

Amint megszokjuk délen a sok furcsaságot amit India mutat nekünk, érdemes elindulni Varanasi felé. Ez a város az, amit a Gangesz ketté szel, és talán a legközelebbi hasonlat, az az Ezer egy éjszaka meséiéinek városai. Kicsi sikátorok, turbános emberek, kosz, néha (mindig) tehenek. Mesés egy hely. Itt mindenki imádkozik, vagy mos, vagy mosakodik a folyóban, amiben nekünk fehér embernek igazán nem javasolt beletennünk még az ujjunkat sem. Legalábbis ezt tartják. Nem próbálkoztam vele. A folyó ugyanis az itt elhunyt emberek temetője is, ahova a hamvasztás után beszórják a hamvakat. Hogy miért lesz ez kedvenc helyem? Egyszerűen annyira más, annyira irreális, hogy én csak szeretni tudtam. Mondjuk tény, hogy kell hozzá egy átlagosnál tágabb komfort-zóna. Legtöbb barátom már a riksáról lefordult volna a szagoktól.

Angkor Watt, Kambodzsa

Nem vagyok nagy rajongója a templomok turisztikai célú látogatásnak. Egy idő után nekem teljesen ugyanolyanok. A kötelező látnivaló listán, szintén csínján bánok velük (ergo: nem megyek el megnézni), de Angor Watt-ról mindenki azt mondta, hogy tényleg kötelező. Óvatosságból, csak egy napra mentem. Hiba volt. Ankor Watt egy elveszett város, ingákkal, ősfáival benőtt templomokkal, amik egy pillanat alatt kalandornővé teszik a arra bóklászó magyar backpacker lányt.

Galapágos, Ecuador

Galápagos az emlékeimben Jurrasic Park-ként jelenik meg. Mindenféle állat jön megy a szemem előtt, velem mit sem törődve. A stégen álmosan bandzsítanak rám a fókák, miközben egy Pelikán éppen lecsap áldozatára több méteres zuhanó repüléssel. Az épp arra úszó pingvinek egy pici odébb úsznak, én pedig a keresem az állam, amit az előbb leejtettem. Minden.Fillért.Megért. Nem olcsó, de kétségtelen, hogy a pénzt, amit a belépőjegyekből szednek be, jó helyre teszik. Szerintem így néz ki egy állatkert…

Ha kíváncsi vagy Backpacker Bori többi kalandjára, katt ide: www.backpacker.hu