Egy elég megterhelő nap áll mögöttem. Nem csak fizikailag viselt meg a kialvatlanság, hiszen az előző éjszakát az alvóbuszon töltöttem, hanem egy sokkos élményben is részem volt. Egy olyan élményben, amivel az elmúlt két hónap alatt még soha nem találkoztam.

Azon már rég túltettem magam, hogy itt Vietnamban többször próbálnak átvágni és mindent rámsózni, mint az előző két utazási célpontomon, de most eljött az a pont, ami már tarthatatlan. Hue városában hulla fáradtan jövök ki a citedállából, már két kávét és egy kólát is benyomtam (amit egyébként szinte soha nem iszok), de a pár órás séta után az éhség is utolért. Ha már nagyon éhes vagyok, akkor általában nem nézelődők sokáig, bemegyek az első helyre, ami elfogadhatónak és olcsónak tűnik. Idáig soha nem csalódtam a helyi kifőzdékben és az ételekben, de azt azért hozzátenném, hogy nem is vagyok valami válogatós. Mindent megeszek, amit elém tesznek.

Amikor betértem az étterembe, kértem az asszonyokat, hogy adjanak egy menüt. Menü volt (még angolul is), de az árak lemaradtak róla. Ráböktem arra, hogy sült tészta csirkével. Az még hagyján, hogy egy tök magas árat mondott a nő, amit végül lealkudtam, de egy olyan undorító tál került elém, amilyet még soha nem láttam. Az étel minden elemében volt valami kivetnivaló, pedig csak 3 hozzávalóból állt. A tészta instant levestészta volt, a csirkehús undorító bőrös cafatokból állt, és azért dísznek ráhintettek még pár szétcincált káposzta levelet is. Megettem, nem arról van szó, de remélem ilyen horror élményben nem lesz részem a továbbiakban. Inkább vágjanak át és fizessek többet a kajáért, de azért na, mindennek van határa.

Kép nem készült erről a borzalomról, annyira meglepett, hogy el is felejtettem megörökíteni. Inkább maradjunk a jó élményeknél, így a galériában Hue fellegvára látható, ami a 19. századtól a 20. század közepéig volt Vietnam fővárosa és az akkori uralkodók központja.