Goa valójában

Goát először egy drogtanyának képzeltem, ahol rengeteg európai turista éli ki frusztrációit. Ennek ellenére fiatalból volt kevesebb, drogos vagy akár részeg fiatallal nem is találkoztunk. Sokkal inkább a nyugalom, kedvesség, mosoly árad India ezen részéből. A szegénység itt is jelen van persze, de korántsem az ország többi részén jellemző mértékben. Ferdén felszögelt színes táblák csalogatják jógára az arra fogékonyakat, alatta pedig a főzőtanfolyamok időpontja van felírva krétával, fekete lemezre. Jógázókat egyébként sokat látni, hol egy-egy fiatal pár, hol pedig egy egész csoport, oktatóval, mögöttük a lemenő nap és a tenger. Még az olyan is megkívánja a jógát, aki nem is gondolta volna korábban.

Vannak olyan arcok is, akiket Ozorán képzelnék el. Kinyúlt barnás, egyszínű (esetenként virágmintás), picit koszos pólóban és hasonló bő „zsáknadrágban” mezítláb járó szakállas (ha fiú), hosszú hajú vegetáriánusok.

Volt egy ilyen család a szállásunkon is. A hölgy ügyvéd, a srác programozóként dolgozik Szerbiában, de megengedhetnek maguknak néhány hónap pihenést a világ szegényebb, naposabb felén. Nagyon sokan menekülnek a télből a nyárba hosszabb-rövidebb, de inkább hosszabb időre. Ez a fajta életmód leginkább a tehetősebb európai nyugdíjasokra jellemző. Olyankor ott kellemes 30-35 fokos hőmérséklet várja őket, és a száraz évszaknak köszönhetően nagyon ritka az eső.

Mindennapi élet

Nagyon kevés indiait láttunk dolgozni. Hiányoznak az itthoni értelemben vett “kvázi” munkahelyek. Az ottani lakosság az utcán éli az életét, egészen késő estig kint vannak. Árulgatnak az út szélén, bódékban, turizmusból próbálnak élni (Goában). Az idei év szerintük főleg az orosz rubel gyengülése miatt megfelezte az odautazók számát. Ebből lehet következtetni, hogy korábban főleg oroszok látogatták a térséget. Az előző évekhez képest 50 százalékos visszaesésről beszéltek. Ez viszont kedvezett nekünk, hiszen nem volt olyan termék, amit ne kaptunk volna meg végül akár az eredeti ár ötödéért is. Egyszerűen nem történt olyan, hogy az utolsó általam mondott árért ne adták volna ide az árut, persze csak miután ott akartuk hagyni. Egy fejlett országhoz képest, ahol a munkaerő és ezáltal a szolgáltatások nagyon drágák, Indiában pont az ellenkezője érvényesül. Sokszor egy egyszerű törölgetést is hárman-négyen végeznek, a pincérek nem férnek egymástól az étteremben, halászni is óriási csapattal indulnak. Harmincméterenként egy vízimentő figyeli a partot. Pont ráérnének takarítani, viszont helyette inkább leülnek a koszba, a földre beszélgetni.

Az egyik délután kb. 6000 forintnyi összegért elmentünk csónakkal delfint lesni, illetve két, szárazföldről nem elérhető partot megnézni. Ehhez egy kerítőember, egy delfinleső és egy kormányos kellett. A kerítőember maradt a parton, mi pedig négyen nagyjából két óra hosszán át kirándultunk. Jócskán be kellett menni az óceánba a delfinek miatt. Azt mondták, hogy ha nem látunk egyet sem, akkor nem kell fizetni az útért. Magabiztosságuk be is igazolódott, jó pár vízi emlőst láttunk, néhányat egész közel a csónakhoz. Ezután a „Butterfly Island” következett, ami az alakjáról kapta a nevét. Végül a „Honeymoon beach” felé vettük az irányt, de ott már nem szálltunk ki, inkább a vízről néztük a naplementét.

A pálmafák törzsén megfigyelhetők apró mélyedések, ezeket a könnyebb mászhatóság miatt vésik a kéregbe. Mindenféle védőfelszerelés nélkül, a lábukra kötött ruhadarab segítségével pillanatok alatt felmásznak a 10-15 méter magasban lévő kókuszdiókig. Ilyenkor az elszáradt leveleket is levágják, amiket különféle módon hasznosítanak. Többek között kosarat fonnak belőlük, háztetőt vagy akár házfalat barkácsolnak az erős levelekből. Egy-egy pálmalevél súlya akár 20 kg felett is lehet. Akinek nincs túl nagy kreativitása, egyszerűen seprűnek használja (egy részét).

Majmokat keresve találtuk meg a turisták által kevésbé ismert, ám gyönyörű tengerpartot. Cola beach Palolemtől 15km-re északra fekszik, azonban maga a part járművel megközelíthetetlen. 2-3km-re a parttól le kell tenni a robogót, autót, majd gyalog 20 perc séta után már csak egy ereszkedésre van szükség a hegyoldalon, és már ott is vagyunk. Egyik oldalról egy édesvizű, zöld lagúna, másik oldalról a kék óceán határolja. Két resort épült a parthoz, és egy étterem is várja a vendégeit.

Tömegközlekedés

Számunkra az egyik legérdekesebb momentum a buszozás volt, aki Indiába eljut, mindenképp próbálja ki a helyiek által is használt járatokat. Apró, 20-30 férőhelyes színes, különböző mintákkal díszített, nyitott járművek ezek, két ajtóval. Az ajtókra erősítik a köntös megkötéséhez használt fűző egyik végét, a másikat pedig a buszhoz. Amikor az ajtó teljesen ki van nyitva, akkor feszül meg a „kötél”. Ezt fogja egy segéd, aki egyébként az utasokat figyeli. Ha az utcán lát valakit, aki fel akar szállni, akkor füttyel jelzi a sofőrnek, aki megáll. Kinyitja az ajtót, felszáll az utas, majd a kötéllel (már menet közben) visszahúzza az ajtót, és folytatódik az utazás. Időnként körbemegy a járművön, és sziszegő hangot kiadva kéri a pénzt. „sssz-sssz”. Ez talán így leírva nem az igazi. Fizetni az utazás hossza alapján kell. Kb. 10 perc 10 rúpia, de nincs pontos jegyár. 15 rúpiánál emlékeim szerint egyszer sem fizettünk többet. Le- és felszállni bárhol lehet, ezt jelezni kell az ajtót kezelő férfinak, aki füttyent a sofőrnek. A busz egyik fele a hölgyeké, a másik pedig mindenki másé, ezt azonban nemigen tartották be.

Leghosszabb buszos utunk Old Goába vezetett. Az ottani Népligetbe érve először a jelzések hiánya tűnt fel. Nem a BKK Futár kijelzőket kerestük, de azért egy menetrend vagy esetleg a célállomás kiírása sokat segített volna. A helyiek tudják, hogy melyik busz honnan indul, így erre nekik nincs szükségük. Nincs egyébként házszám sem, a fontosabb épületekhez viszonyítva határozzák meg a helyzetüket. Miután az Old Goába induló járatok közelébe küldtek, továbbra is sok jármű közül lehetett bármelyik a nekünk megfelelő. Akármelyik busz-jegyszedő-mindenestől kérdeztem, hogy melyik lenne jó nekünk, melyik megy Old Goába, mindenki a sajátját mondta. Végül egy vehemensebb úr fel is lökött minket a buszra, amin már nem volt hely, ezért a sofőr mellé ültünk/álltunk. Ekkor jött a feketeleves. Vagyis nem leves, de már szinte fekete tengeri herkentyűkkel teli szatyrok, ládák, amiket a lábunkra tettek. Így tehát egy elég büdös hal, rák, kagylószállítmány kombóval az ölemben élveztem az utat.

Old Goa a Mandóvi folyó déli partján fekszik. Portugál befolyás őrzi emlékét az építészetben, a kulturális világörökség része. Templomok és kolostorok sorakoznak egymás mellett. Itt található többek között: a Sé-katedrális, Szent Kajetán temploma, a Bom Jesus-bazilika, az Assisi Szent Ferenc-templom és kolostor, a Szent Antal-kápolna, Baskin Robbins. Utóbbi természetesen már nem műemlék jellegű, de jól mutatja Goa sokszínűségét a földön halat áruló asszony mögött villódzó amerikai jégkrémes.

Észak Goa

Goa északi részén, a Sandalwood Hotelben szálltunk meg. Viszonylag modern, jól felszerelt, teljesen európai hatást sugárzó szállás. Egyébként az európai jó szó egész Észak-Goára. Összehasonlítva a déli résszel nekünk kevésbé tetszett. Északra betonutak, turistáknak kiépített éttermek, lehúzós boltok, kevesebb zöld, zsúfoltabb városok, több turista, magasabb árak, motorra nemzetközi jogosítvány bemutatása jellemzők. Elveszti a természetes báját, esetlen bungalóknak már nyoma sincs, átveszik helyüket az ötcsillagos szállások, fehér abrosszal megterített kültéri éttermek, amolyan mű az egész. Délen természetes volt, hogy az étteremben koszos az asztal, kedvesebbek az emberek, olcsók a szolgáltatások, gyönyörű a táj, nem zsúfoltak a partok, az utakon alig közlekedtek.

Első rész: http://utazomajom.hu/a-szent-tehen-india-goa-1-resz/