A vakáció eltervezése gyakran komoly fejtörést okoz a világot megismerni vágyó utazóknak. A nagyvárosok hangulatos utcaképeit böngészve a tengerparton heverészés már nem is olyan megkapó alternatíva. Van egy város. Európa végében, már majdnem Ázsia kapujában, Grúziában. Sem kelet, sem nyugat. Egyszerűen Tbiliszi.

Eljutás

Grúziába egyszerűbb eljutni, mint gondolnánk. Csak érvényes útlevél kell, egy retúr vonatjegy a budapesti Keleti-pályaudvarra, tömegközlekedési bérlet Ferihegyre, ahonnan a fapados légitársaság korábban megvásárolt olcsó repülőjegyével felszállhatunk a Budapest-Kutaiszi járatra. Néhány óra a levegőben és megkezdődik a kaland. Hajnalban Grúzia második legnagyobb városában landolunk. Néhány órányi buszozás után megpillantjuk Tbiliszi első épületeit. A nagyváros külső kerületeiben szembetűnő az elmaradottság. Később jelentősen megváltozik a kép, de az út mentén látottak nehezen egyeztethetőek össze a „Fények városáról” készült turistacsalogató fotókkal.

Elhaladunk a Bank of Georgia jellegzetes épülete mellett. A laikus szemében egymásra rakott légókockákat idéző székház a konstruktivista építészet egyik legjobb példája. Bútoráruházak, autószalonok és út menti árusok között hatolunk egyre beljebb, míg végül a csillogó főtér közelében a sofőr kiteszi a bőröndjeinket. Írhatnám, hogy könnyes búcsút veszünk egymástól, de nincs idő, sem igény az érzelmekre. Helyette a ragyogó napsütés csal könnyeket a sok órája ébren levő utazó szemébe és verejtékcseppeket a homlokára. Mégis elégedetten vetjük bele magunkat a lefoglalt szálláshely felkutatásába. Modern szimfóniát komponálnak a bőröndök guruló kerekei a felizzott macskaköveken. Térképpel a kezünkben egyre bizonytalanabbul figyeljük az omladozó vakolatok, rozoga ereszek és düledező bádogtetők tarkította utcaképet, amikor megáll mellettünk egy autó. Középkorú férfi vezet, mi ketten és egy gyerek a hátsó ülésen, teszünk egy újabb kört, mire kitesz bennünket szinte ugyanott. Fizetni akarunk, nem engedi. Már akkor, az első órában kikristályosodott a város egyik máig megfejthetetlen varázsa, amely szerint Tbilisziben nincs mitől félni.

Apartman

Az apartman pont olyan, mint a fotókon. Jó taktika, hogy az utcakép nincs fenn az interneten, máshogy megfosztottuk volna magunkat a csodás kilátástól. Most még az ablakból szemléljük azokat a helyeket, amelyekről hamarosan az ablakunkat fogjuk keresni.

Kora este nyakunkba vesszük a várost. Elég néhány saroknyit tovább sétálni, hogy elénk táruljon a nyüzsgő központ, ahol bárki otthon érezheti magát. Nem nyugat, nem kelet, Tbiliszi. A Kura folyón átívelő futurisztikus Béke híd nappal is ámulatba ejti a turistákat.

Éjszaka

Éjszaka még inkább megkapó a színes fényekben pompázó gyaloghíd. Felvonóval néhány perc alatt elérjük a város tetejét. A következő napokban még többször élvezhetünk hasonló kilátást. Jóllehet, a grúz tetőpanoráma közel sem olyan fenséges, mint például Firenze terrakotta cserepei, a város bájos esetlensége, a bádogtetők közt megbújó kedves teraszok, az ismerős tornyok és a rengeteg fa összhangja megbabonázza a tágra nyílt szemű utazót.

Kabócazene ütemére baktatunk a lépcsőkön, előbb egy kötelező szelfie a monumentális Grúz anyával, majd a Narikala-erőd romjain sétálva a teljes elmét betölti a beteljesedett álmok eufóriája. Tökéletes időpontban érünk a Sambea kapujához. A lenyugvó nap sugaraiban fürdő ortodox templom látványa és a grúz férfiak éneke a vallási jelenség ékes bizonyítéka. Nehéz visszacsöppenni a város forgatagába. Az elnöki palota és a katedrális közötti nyomornegyed látványa némiképp felébreszti a szakrális élmény hatásától elbágyadt turistát.

Faragott erkélyek között sétálva újra Csodaországban lépegetünk, mellettünk a padon egy kamasz fiú és egy lány kártyázik. Elégedett mosoly ül az arcokon. Nincs sok idő álmélkodni, magával ragad a helyi ételek – chacsapuri, kinkali, pisztráng, tárkonyos mártogatók és szószok –, italok – a bor és a chacha – épületek és emberek kavalkádja. Éjjel szinte lüktet a város. Magunk sem tudjuk, hogyan kerültünk vissza a főtérre, ahol fiatalok zenélnek az aranyló Szent György szobor lábánál.

Másnap kipróbáljuk a tömegközlekedést. A nyugati nagyvárosok főutcáit idéző Rustavelli út platánjai között grasszálva belekóstolunk a jólétbe. A temetőt keresve a tbilisziek mindennapjaiba nyerünk betekintést. Az óriáskerék lábától már nem fér el egy tenyérben a város. Lefelé haladva egy mókus szalad át a nemrég felújított siklósínen.

Kettősség

Tbiliszi nemcsak a magasban, hanem az államigazgatóság és a külföldi képviseletek épületei, a lerobbant lakóházak és a közvetlenül mellettük pompázó paloták között barangolva is elbűvöli az utazókat. Grúzia első hallásra vakmerő célpontnak tűnhet. A maga kendőzött egzotikumával, érthetetlen otthonosságával, és nyitottságával – és rendkívül baráti áraival – azonban már az első pillanatban meggyőzi a turistát arról, hogy jobb helyen nem tölthette volna el a szabadságát.

Szerző: Bartalos Éva