Kilencedik nap. Reggelre semmit sem csillapodott az eső, ugyan úgy szakadt, ahogy előző nap abbahagyta. Picit el is vette a kedvünket, ezért csak fél tíz után indultunk útnak a jobb idő reményében Maui déli részének egyik strandjára. Filmbe, méghozzá a Jurrasic Parkba illő utakon vezetett az utunk a Mokapu beach felé.

Mokapu beach

A vízeséseket, egysávos hidakat elhagyva kiértünk a dzsungelből, százágra sütött a nap. 10-15 fok különbség is lehet néhány kilométerrel különbséggel. A napsütés közepette gyakori a permet szerű eső, ami hatalmas szivárványokat rajzol az égre. Mokapu beach előtti nagy parkolóban letettük az autót. Több száz méter hosszú parton elterülő aranysárga, aprószemű homok, pálmafasor látványa fogadott. A strandon szinte csak mi voltunk, aki nyugira vágyik egy gyönyörű helyen, esetleg sznorkelezni vagy merülni is szeretne, neki ide kell jönnie. A strand egyik szélén kövek váltják fel a homokot, ahol picit bentebb úszva korallokat figyelhetünk meg, gazdag élővilággal, teknősökkel. Ezzel merőlegesen 20-30 méterre a parttól mélyebben is korallzátonyok vannak, ezeket palackos merüléssel tudjuk körbejárni. Kis napozás és strandolás után találtam egy szép nagy döglött rákot, amivel szórakoztattam egy kicsit a közönséget, de főleg magamat.

Black Rock

A móka után egy hawaii lakos ajánlotta sznorkelezésre a “Black Rock” nevű helyet, így elindultunk felkeresni. Nagyon nehéz volt megtalálni, hiszen a hotelek mögött van, ahová nem lehet behajtani, a GPS teljesen összekavarodott. Első próbálkozásra egy másik, hozzá hasonló sziklát találtunk, viszont gyanús volt nagyon, hogy rossz helyen járunk. Végül útbaigazítottak. Sajnos csak távol találtunk parkolót, az egyirányú kis utcákban pedig nem volt már kedvünk keresgetni közelebb. Egy hotelen át vezetett az út az egyébként nyilvános strandhoz, aminek jellegzetessége, hogy a jobb oldalán lévő fekete szikláról – amiről a nevét kapta a hely- a vízbe lehet ugrálni.

Nem olyan magas, viszont néhány csaj nem mert leugrani, és egész szurkolótábor alakult ki a vízben és a sziklán álló tömegből, sajnos ez sem vezetett eredményre. A strand nagyon hosszú, homokos, végig menő szállodákkal, csak vendégek által használható medencékkel körülvéve. A nagy hullámok húzóereje miatt nehézkes a vízből kijutni, egy két esetlen japánnak pedig egyenesen lehetetlen. Általában teljes felszerelésben, pólóban, melegítőben, karúszóban, búvárszemüveggel, pipával, uszonnyal sikítoznak a nyakig érő vízben.

A szikla mellett sznorkelezni is lehet, óriási teknősök és színes halak sokaságát látni, sajnos a homokot felkavarták a hullámok, ezért nem volt olyan jó a látótávolság, illetve nem árt figyelni, hogy a víz alatti leskelődés hevében nehogy a sziklaugrók alá kerüljünk. A parton a szállodák kinti tusolóját és mosdóját is igénybe lehet venni.

Lahaina

Szállásra indulva megnéztük Amerika legnagyobb banyán fáját is Lahainában, a Lahaina Banyan Court Parkban. A banyán fa a füge növénynemzetség alnemzetsége. Érdekességük, hogy tagjai életüket fán lakó növényként kezdik, ha magjaik kicsíráznak egy gazdanövény repedéseiben. Az egész parkot beteríti, hiszen támasztógyökereket használnak az ágaik megtartására.

Ez a 15 méter magas fa 16 gyökeret eresztett, lombkoronája 0,4 négyzetkilométert borít be. Nem kell tolakodni az árnyékért, az biztos. Lahaina egy nagyon kedves kis város, gyakorlatilag pár sétálóutcából áll. Színes, egy-két szintes fa épületeket láthatunk szorosan egymás mellé építve, mindegyik üzletté alakítva. A parti sétányról január-április között bálnákat is lehet látni. Hazafelé tartva ismét szakadni kezdett az eső.

Újabb esővel induló nap

Tizedik nap. Maui leghíresebb programja a “Road to Hana“, ami leegyszerűsítve annyit tesz: vezessünk el Hanáig. A 103,6 kilométer hosszú Hāna Highway köti össze Kahului és Hana városát Maui keleti partján. Nagyjából 3 óra alatt lehet megtenni ezt az egyébként nem olyan hosszú távot. 59 apró hídon keresztül kell mennünk, amiből 46 egysávos, és nagyon nehezen belátható kanyarban van. Apropó kanyarok: 620 darab van belőlük ezen a szakaszon.

A trópusi esőerdőben kanyargó út aszfaltja szinte mindig nedves, gyakran az út felett összeérnek a lombkoronák. 19 híresebb, nagy vízesést láthatunk a kirándulás során, és nagyjából még háromszor ennyi kisebbet. Leghíresebb a kettes kilométerkőnél található Twin Falls, itt egy lakókocsiból gyümölcsöt és innivalót vásárolhatunk.

Ez az út további részén nem így lesz, érdemes csomagolni egy kis élelmet. Megemlítem még a Waikamoi Fallst, amelyik egy kisebb medencében végződik. Bátrabbak itt fürödhetnek is, de a víz baromi hideg. Nagyon kell figyelni a mederhez vezető úton, az elcsúszottak aránya megfigyelés alapján hét a tízhez. A legjobb taktika, ha ott állunk meg, ahol mások is. Egyik helyen nagyon sok autó parkolt, viszont semmit sem jelzett a GPS és a Lonely Planet sem azon a ponton. Egy privát területen keresztül vezetett egy ösvény egy öbölhöz, amibe jó magasról lehetett ugrálni.

Ezen az ösvényen egy gyümölcsöket kínáló becsületkasszás büfébe is belebotlottunk. A parkoló autók miatt sikerült eljutnunk a The Pipiwai Trailhez is, amit egyébként tábla külön nem jelzett. Ez szintén egy ösvény, túraútvonal, az égig magasodó bambuszerdőben. Bevállalósabbak átkelhetnek néhány patakon is, ehhez már derékig el kell merülni az erős sodrású vízben. A kilátás egyébként pazar! Egy ázsiai turistát sikerült elkapnunk mielőtt teljesen begurult volna a bambuszokkal övezett völgybe, tehát vigyázat! Csúszik! Hanaba érve egy út széli gitáros sráctól vettünk 5 apró banánt 1$-ért, ezzel felfegyverkezve indultunk tovább. A terv az volt, hogy nem megyünk vissza a több száz kanyar közé, hanem a part mentén megkerülve a másik oldalról megyünk haza Kahuluiba. A sok szerpentinen és apró hídon kívül a túristák miatt is elég lassan lehet haladni, nem volt kedvünk újra megtenni az utat. Ha ott járunk, a helyieket engedjük el, mert van aki nem kedvtelésből vezet arra, hanem haza igyekszik. Ne várjuk meg, hogy ránk dudáljanak.
Visszafelé tehát a kevésbé kanyargósnak tűnő úton Kaupo felé vettük az irányt a Piilani highway-on, Keikeán és Kulán át Pukalinin keresztül szerettünk volna a hosztelünkhöz jutni.

Az út Hanából

Először jó ötletnek tűnt, azonban fél óra elteltével elfogyott a köves út, felváltották a vörös föld, aszfaltból megmaradt betondarabok, hajtűkanyarok, hegyekről leeső szikladarabok. Nem személyautónak találták ki ezt a szakaszt. Tovább haladva már térerő sem volt, nagyon nehezen szedtük a mérföldeket, lassan haladtunk, szinte lépésben, kiszáradt patakokon keresztül. Eltelt egy újabb óra ezen a szakaszon, majd a semmi közepén megláttam egy kis házat. Ültek az teraszán, megkérdeztem, hogy mit csináljunk, forduljunk-e vissza Hana felé, esetleg le van-e zárva az út, vagy végig lehet menni az általunk gondolt útvonalon. Megnyugtattak, hogy jó helyen járunk, még 15-20 mérföld ehhez hasonló minőségű “úttal” kell megküzdenünk, de utána már autópálya lesz. Arra a kérdésre, hogy mennyi autót szoktak látni naponta, legyintettek: -van olyan nap, amikor százat is! Persze négykerék meghajtásút.. További 40-50 perc szenvedés után egyik pillanatról a másikra egy tökéletesen kikövezett széles autóút tűnt fel a távolban – tényleg nem hazudtak!

Vacsorára a Costcoban tankoltunk fel, nagyjából az itthoni IKEA-s éttermet lehetne hozzá hasonlítani. Az árak nagyon barátságosak, üdítőből pedig végtelen jár.

Tizenegyedik, utolsó nap Mauin.

A Haleakalā National Park kráterének tetejéről gyönyörű fátyolszerű napfelkelte látszódna, tiszta időben. Sajnos leszállt a köd, hiába mentünk fel nagyon magasra, egészen a Visitor Centerig. Ott is azt az infót kaptuk, hogy aznap ugyan 5 méternél távolabb nem fogunk tudni ellátni. Lefelé jövet rengeteg bicajost kellett kerülgetni. Lehetőség van olyan kirándulásra, hogy a csoportot és a kerékpárokat felviszik a vulkán tetejére, lefelé pedig csak gurulni kell és gyönyörködni a pazar kilátásban. Egy két extrémebb figura felfelé is tekert, eléggé kivoltak.

Sacred Garden

Meglátogattunk egy Sacred Garden nevű Lonely Planet által javasolt kertet, ami nekünk nem nyerte el a tetszésünket, de amíg bent voltunk legalább nem áztunk el. Makaweo régi óváros következett, ami Cowboy stílusú épületeiről híres, de tíz percnél többet nem ér. 🙂 A reptér melletti Kanaha Beach Parkba mentünk tovább, ahol elvileg kempingezni is lehet, viszont ezt inkább az ott élő hajléktalanok teszik meg. Egyébként igényesek, tisztán tartják a helyet és a mosdókat. Ezen a parton nagyon nagy a szél, rengeteg szörfös és kite-os örömére. A fűben ülve fogyasztottuk el a késő délutáni ebédünket, közben néztük szörfösök jobbnál jobb trükkjeit. Közben elkezdődött egy iskola tesiórája is. A menü kézenállás, úszás, labdázás, majd sárkányhajózás volt.

Iao Valley State park

Végül az Iao Valley State parkba mentünk. Az ára autónként 5$. A hegyeket a zöld minden árnyalatában pompázó buja zöld növényzet fedi, a parkból pedig két különösen szép ilyen vékony, magas, tompa hegy látszódik. Próbáltunk néhány képet lőni, de a japánok szelfibotja valahogy mindig benne maradt a képben. Túraútvonalak vízesések mentén vezetnek, jó érzék kell ahhoz, hogy ne essen az eső, hiszen Maui ezen része a legcsapadékosabb, a világon pedig minden statisztikában legalább a 7. legcsapadékosabb területként tartják számon.
Előző részek: 1. rész, Oahu, 2. rész Big Island, 3. rész Big Island.