Egy hét Rióban tartózkodás után átrepültem brazil Amazónia belsejébe Manausba. A GOL repülőtársaságnál elég olcsó jegyeket lehet elcsípni, ha legalább egy hónappal előtte megvásárolod, az enyém olyan 130 EUR környékén volt. Pont a brazil függetlenségi napon érkeztem meg Manausba, így elég pezsgő élettel találkoztam.

Manaus egyébként Brazília egyik legveszélyesebb városa, így a feltétlen szükséges 1 éjszakánál többet nem maradtam. Azt az egy délutánomat is a hotelem közelében töltöttem el, ahol összebarátkoztam egy nagyon jó fej és kedves nagypapa korú csapattal, akik a helyi szokás szerint az utcán ücsörögtek műanyagszékeken, otthonról hozott vacsorát fogyasztották és söröztek. Nagy meglepetésemre meginvitáltak minket egy ingyen vacsira és jó pár italra. Pár óra szórakozás után kiderült, hogy itt szinte mindenkinek van fegyvere, a bácsikám is megmutatta a sajátját, de véleménye szerint csak önvédelem miatt tartja magánál, ő nem rossz fiú. Sőt a vacsi után volt olyan kedves, hogy hazakísért minket a két tömbre lévő hotelünkbe, nehogy történjen valami velünk, mert tényleg nem biztonságos a környék. Egyébként annak ellenére, hogy ezt sokan sokfelé mondták, én nem tudtam zavaró tényezőként megélni a “veszélyes környék” szavakat, ami többnyire a személyiségemnek köszönhető szerintem.

5 napos túra a dzsungelben

Másnap reggel Eduardo érkezett értünk nagy pickup-pal, ugyanis elindultunk az 5 napos dzsungel túránkra a Rio Negro folyón. A bázisunk az Ananaconda sziget volt, ahová kishajón vittek át minket. A szállásunk nagyon hangulatos kis házakban volt, a reggelit, ebédet és vacsorát a medence melletti nyitott étkezdében költöttük el, és minden étkezés után jutott fél óra egy kis pihire a lengőágyakban. A sziget rövid története annyi, hogy őslakos indiánok lakták még 10 évvel ezelőtt is, hagyományos életmódjukat megtörve elkezdtek téglaégetéssel foglalkozni, de miután a globalizáció rohamosabb ütemben elérte a környéket az itt élő családok a városba költöztek egy jobb élet reményében. Ottlétükre csupán a sziget bejáratánál maradt pár száz tégla törmelék emlékeztet.

Rió Negro magyarul annyit jelent, mint fekete folyó.

Az elnevezés egyáltalán nem véletlen, hiszen a folyónak olyannyira fekete a víze, hogy szinte semmit sem látni benne. Az átmérője sok helyütt annyira széles, hogy betölti az egész horizontot, és már-már tengernek tűnik. Az élővilág rendkívül gazdag, leírnom is nehéz azt a sok féle-fajta növényt amivel megismerkedtem, azokról nem is beszélve amiket a mai napig nem ismerek. Minden fa, bokor, fűszál, inda a zöld egymillió árnyalatában pompázik! Természetesen állatokban sincs hiány, kajmán, pirája, tapir, majmok, papagájok, meglepetésemre delfinek és persze a dzsungel nagymacskája a jaguár. Szerencsémre majdnem mindegyikkel sikerült találkoznom, vagy legalább hallanom. 

A helyiek többsége szigeteken él, amiből egyáltalán nincs hiány a hatalmas folyón, de jellemzőek még az úgynevezett úszóházak is. A közlekedés fő formája természetesen a hajó, többnyire minden kis ladikon motormeghajtást használnak meggyorsítva ezzel a távolság leküzdését. Ami nagyon tetszett, hogy ezek az úszóházak sokszor étteremként vagy kocsmaként funkcionálnak, szóval a helyiek számára hajóra pattanni és elcsónakázni a legközelebbi étterembe pont olyan, mint nálunk megtenni ezt biciklivel. 

A túránk során több programban is volt részünk egy lokál guide-dal, Marcus-szal. Az egyik délután kimentünk a vadonba és kis csónakokból horgásztunk pirajákra bambuszbotokkal. Meglepődve tapasztaltam, hogy mennyire kis apró termetűek ezek a halak, gyermekkorom meséiben valahogy mindig hatalmasként ábrázolták őket. A horgászat után a naplementében hajóztunk vissza a szigetünkre, ami talán az egyik legcsodálatosabb élmény volt számomra. Káprázatos volt látni a teljesen fekete folyón visszatükröződő naplementét! Aztán megálltunk egy úszóstégnél egy fél órára, hogy akkor már a holdfényénél mártózzunk egyet a vízben. Itt leszögezném, ha saját magam lettem volna, biztosan nem merészkedtem volna bele a vízbe, de Marcus biztosított róla, hogy nem fogja semmilyen állat lerágni a lábam, szóval csak nyugodtan! Így ezen a napon már a második olyan élményben volt részen, amit soha nem fogok elfelejteni. Azt a spirituális, önfeledt boldogságot és szabadságot amit akkor éreztem, mikor a naplemente ezer színében gyönyörködtem, majd amikor a teljesen sötétségben, csupán a hold halovány fényében úszkáltam a folyóban, mindezt Amazóniában. Többször el kellett ismételjem magamnak, hogy igen itt vagyok, megcsináltad, eljutottál az egyik álmodba! 

A kajmán lest is hatalmas élményként éltem meg, mivel vadász családból származom, így hamar sikerült elmélyülten figyelnem a hajóról a folyó széleinek eldugott részeit, ahol ezek a hüllők megbújnak az este folyamán. Képeket sajnos nem tudok mutatni, ugyanis fejlámpákkal világítva kellet vadásznunk rájuk, és ezek az elfoglaltságok amúgy sem arról szólnak, hogy kamerával a nyakamba éljem meg őket. De kárpótlásul hoztam egy fotót, amin egy kiskajmán pajtival láthattok. Ezt a csöppséget Marcus találta, elhagyatva egyedül így úgy döntöttöt, hogy a gondjaiba veszi, míg akkora nem lesz, hogy már egyedül is boldoguljon. 

Másnap délután megálltunk az egyik úszó háznál, ahol nagy meglepetésemre delfinekkel találkoztunk. A folyami delfineket a helyiek toninanak hívják, ezek a nem túl szép rózsaszín állatok a helyi indiánok több mitológiájában is szerepelnek, például éjszakánként emberré változnak és kijönnek a folyóból, hogy aztán szerelmeskedjenek az indián asszonyokkal. Amit nagyon jó volt látni, hogy a helyiek ugyan kihasználják ezen állatok jelenlétét pénzszerzésre, hiszen turistákat fogadnak a stégükön, de az állatokat nem kelepcézik be. A delfinek teljes szabadságban élnek a folyóban, csupán azért járnak vissza mindennap a stéghez, mert a helyiek etetik őket! 

Az egyik éjszaka kint aludtunk a dzsungelben, talán ez volt az egyik kedvenc napom itt.

A délután folyamán hajóra pattantunk és átutaztunk egy közeli szigetre, ahol a kikötés után a parton kellett várakozzunk egy kis ideig, amíg Marcus átadta az ajándékokat az itt élő őslakos törzsnek, majd megkaptuk az engedélyt a belépésre. Másfél órás gyaloglás után már igazán mélyre hatoltunk a dzsungelbe, ahol végül egy kempinghelynek ugyan nem nevezhető, de emberi ittlétet jelző kis terepre értünk. Egy leégett tűzrakás és egy 5×5 méteres kifeszített ponyva fogadott minket. Merészen, bízva a szerencsémbe, hogy az esőt elkerüljük a függőágyamat és a szúnyoghálót a ponyván kívülre akasztottam fel két fa közé. Egy kis szerencsétlenkedés után magyar-német összefogással sikerült tűzet raknunk, amin aztán fél óra múlva már bambusznyársa feszítve pirultak a fél csirkék. Mivel megszállott főzés és ételrajongó vagyok, így hamar elfoglaltam a chéf pozícióját a csoportban, míg a csirkék sültek, egy magunkkal hozott nagy lábosban felraktam a rizst főni. Marcus megmutatta, hogy melyik pálmalevél alkalmas arra, hogy tányért formázzunk belőle, ezeket gyors megmostuk a közeli kristálytiszta vízű folyóban, majd kis faszálkákkal összeillesztve tányérokat készítettünk belőle. A vacsorához elfogyasztottunk 2 üveg cachaca-ából készült caipirinha-át, így is védekezve a szúnyogtámadástól, meg persze az ember sokkal könnyebben álomba merül egy kis alkoholtól.

A dzsungel hangjai csodálatosak az éjjel!

Az éjszakát meglepően könnyen végig aludtam, csupán egyszer ébredtem fel, akkor is csupán azért, mert pisilnem kellett. A nagy sötétben nagy nehezen megtaláltam az erre alkalmas fa tövét, aztán a nagyon guggolás közepette majd szívrohamot kaptam, amikor nem olyan távolból meghallottam két a hangok által bazi nagy állat mély üvöltését. Másnap reggel Marcus tájékoztatott róla, hogy amit hallottam az két jaguár volt, nem olyan messze tőlünk. Visszagondolva örülök is, hogy fizikálisan nem találkoztam velük, csupán hallottam őket. 

Az amazóniai erdőtüzek

A világon végigsöprő hír hullámok miatt elkerülhetetlennek tartom, hogy írjak a terület erdőtüzeiről. Ugyan az általam bejárt területektől több ezer km-re égető ez a probléma,  sok helyivel beszélgettem így sok különböző véleménnyel találkoztam! Azonban a legtöbbjük teljes mértékben értelmetlen pusztításként értékeli a mostani helyzetet! 

Amit én hallottam az leginkább az, hogy a tüzek jelenleg azért tudnak ennyire kiterjedni, mert épp száraz időszak van itt, s mindemellett évek óta nem volt ekkora szárazság! A farmerek pedig felégetik a fákat, hogy termőterülethez jussanak, még akkor is, ha ez ilyenkor illegális, épp a kontrollálhatatlanná váló tüzek veszélye miatt. A mezőgazdaság újabb területekre tart igényt elsősorban a monokulturális szójatermesztéshez és a szarvasmarha-tenyésztéshez. Az erdőtüzek száma Mato Grosso és Para államokban emelkedett a legtöbbet, ahol az brazil mezőgazdasági területek érintkeznek az Amazonas-medencével. A legrosszabb, hogy az egésznek nyilván van politikai támogatottsága is, Bolsonaro már a kampányában megígérte, hogy gazdasági okokból megkönnyíti az esőerdők irtását. Mindettől azt reméli, hogy az erdőterületek privatizálása utáni iparosításból befolyó összegek jelentősen növelik majd a brazil életszínvonalat. Az sem segít sokat a helyzeten, hogy Amazónia még a brazilok számára is egy külön világ. Itt nincsenek törvények, nincsen rendőrség, nincsenek jogvédő szervezetek, vagyis nem segít senki ha baj van! Ennek komplementereként igazán jó volt találkozni olyan helyivel, aki csupán azért nem fogyaszt marha húst, mert teljesen tisztában van vele, hogy a farmerek irtják az erdőket a marhatenyésztés miatt! Bár az esőerdők a Földnek csak 6-7 százalékát borítják, a fajok több mint fele itt él, s az sem mellékes, hogy ezek a területek többnyire az őslakos indiánok élőhelyei.

A mai bejegyzésemet egy kedvenc brazil chéfem, Alex Atala idézetével zárnám:

“Az amazóniai utazásaim mindig is a szívem mélyéről érkeztek. De mindenki, aki szereti Amazóniát, aki élvezi Amazóniát, aki volt már Amazóniában fél és retteg a jövőtől. A terület óriási nyomás alatt áll. Meg kell értenünk, hogy ahogy az ételeket termeljük Dél-Amerikában és Brazíliában, az sterilizálja az egész ökoszisztémát. Az indián őslakosok itt élnek már évszázadok óta és még mindig harmóniában a természettel. A természetvédelem itt nem csak arról szól, hogy megvédjük a folyókat, vagy a tengert, vagy az esőerdőket. Hanem, hogy megvédjük azokat a közösségeket, akik itt élnek. És úgy gondolom ezzel egyidőben mi is tudunk tanulni valamit tőlük.”

Hilari vagyok, pont negyed évszázadosan indultam el életem nagy utazására egy hátizsákkal. Kulturális antropológiát hallgatok az ELTE-n, télen nemzetközi síoktató vagyok Ausztriában és mindemellett borszakértőként dolgoztam Budapesten. Aztán szeptemberben elindultam Dél-Amerikába, a következő egy évemet biztosan itt fogom tölteni, tervezem bejárni az egész kontinenst, minél több bort kóstolni, gasztronómiai élményeket szerezni, kirándulni, szörfözni és elmerülni abban a tudatban, hogy a világunk abban hasonlít a legjobban, hogy változatos! Az instagramon itt tudsz követni.