Régészként és örökségvédelmi szakemberként számtalan lenyűgöző történelmi helyszínt volt szerencsém látni világszerte, de kevés régió gyakorolt rám olyan mély benyomást, mint Törökország délkeleti térsége. Itt ugyanis nem egyszerűen műemlékeket vagy régészeti lelőhelyeket találunk – itt az emberi civilizáció első lépéseinek nyomaira bukkanhatunk. Nem véletlenül, hiszen Törökországnak ez a nagyjából Szíriával határos déli része az úgynevezett termékeny félhold terület részét képezi.

Itt zajlott le a világon először évezredekkel ezelőtt az a folyamat, amit emberi letelepedésnek nevezünk. Amikor vadászó-gyűjtögető életmódból az állattenyésztő-növénytermesztő életmódra tért át az emberiség és ezáltal a folyamatos vándorlás helyett a tartós helyben maradást választotta. Ezzel kezdődött az, amit ma emberi civilizációnak nevezünk Legalábbis korábban ezt hittük. Az elmúlt évtizedek régészeti feltárásai azonban alapjaiban változtatták meg ezt a képet.

Göbeklitepe – Ahol minden kezdődött

Régészként ritkán használok nagy szavakat lelőhelyekre vonatkozóan, de Göbeklitepe esetében nem túlzás kijelenteni: ez a helyszín újraírta az emberiség történelmének kezdeti fejezeteit.

Aki a sumér városállamokat vagy az egyiptomi fáraók korát véli a civilizációnk bölcsőjének, tévúton jár. Az itteni térségben talált, akár 11000, azaz tizenegyezer (!) évesnél is idősebb komplexumok (Göbeklitepe mellett például Karahantepe) nem csak korukban előzik meg több évezreddel az egyiptomi piramisokat vagy a Stonehenge-et (melyek legfeljebb 5000 éves múltra tekintenek vissza), de jelentőségükben is. Karahantepe, amit a helyiek Keçilitepe, azaz „kecskedomb” néven emlegetnek, még Göbeklitepénél is korábbi. Göbeklitepe egyébként „pocak dombként” fordítható le, ami a helyek török történeti névadásáról és a helyiek gasztronómiához fűződő barátságos viszonyáról is sokat elárul.

Amikor először megpillantottam a hatalmas, T-alakú kőoszlopokat és az azokon található részletgazdag állatábrázolásokat, ledöbbentem. Pedig nekem volt némi előzetes ismeretem is. 2024 ugyanis a török-magyar modern kapcsolatok megindulásának 100. évfordulójáról megemlékező kulturális évad is volt. Ennek az évadnak pedig pont egy erről a helyszínről szóló népszerűsítő előadás volt a nyitó rendezvénye az itteni ásatásokat vezető régész által.

Szóval én olvastam, hallgattam, beszélgettem erről a lelőhelyről korábban igen alaposan. Mégis ledöbbentett, amikor élőben megláttam. Mert ezt látni kell!!!

Számomra ott és akkor vált ténylegesen is világossá: ez nem egyszerűen egy ősi szentélykörzet. Ez az a pont, ahol őseink már azelőtt úgy döntöttek, hogy kő épületeket emelnek és rendszeresen összejárnak, hogy letelepedtek volna, vagy akár csak tartósan egy helyhez kötődtek volna. Ez az a hely, ahol először alkottak monumentális építményeket és faragtak ki kemény kő anyagból elképesztő művészeti ábrázolásokat egy ma már teljesen ismeretlen szellemi háttérrel. Számomra ez legalább annyira felfoghatatlan, mint Altamira barlangjának élethűen megformált vadlovai és bölényei, amelyeket pedig már 35 ezer évvel ezelőtt felfestettek a falakra. Egy ismerősöm ugyan elintézte mindezt annyival, hogy mindig is voltak „esőemberek”, akik képesek voltak a rendkívüli alkotásokra. Itt azonban nyilván egészen más léptékekről van szó.

Képzeljünk el egy olyan korszakot, amikor kicsi, pár tíz, de lefeljebb száz fős hordákban élnek emberek, s e hordák nagy élettereket betöltve alig-alig találkoznak más embercsoportokkal. Hogyan és miért voltak képesek összefogni ilyen csoportok egy korábban soha nem létezett konstrukció megalkotására?! Itt kőből készült nagy építményekről van szó. Szilárd padozatot építettek, falakat, nyílásokat és fedést. Mindez sokkal komolyabb mérnöki tudásról, sokkal komolyabb vezetői képességekről és sokkal komolyabb társadalmi koordinált működésről (vagyis összefogásról) tesz tanúbizonyságot, mint ahogy azt a korszak embereiről valaha is feltételeztük volna. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy miként voltak képesek pattintott kőeszközökkel művészileg megfaragott hatalmas kövekből állatok és egyéb minták megformálására. Döbbenetes.

A régészeti park modern interpretációs központja és a közeli város nagy múzeumi kiállítása (ld. alább) pedig még jobban segít megérteni, miért forradalmasította ez a lelőhely az őskori társadalmakról alkotott elképzeléseinket.

Göbeklitepe egy olyan UNESCO világörökségi helyszín, amit látni kell! Ha ez a hely Angliában vagy Franciaországban volna, évente tízmillió ember tolongana körülötte. Bár évről évre gyors ütemben növekszik a látogatottsága, a hely ma még távolról sem az, ami lehetne és amit megérdemel. Épp ezért itt még nem kell modern kori „emberhordákat” kerülgetve megküzdeni az élményért. Ide tehát még most érdemes ellátogatni, amíg a történeti elemeken túl egyéb élményeket is lehet szerezni. Ebben pedig segítenek a térség további turisztikai célpontjai is.

Şanlıurfa – Ahol a történelem rétegei egymásra rakódnak

A Göbeklitepe főbb régészeti leleteit bemutató Şanlıurfa Régészeti Múzeum önmagában is megérne egy utazást. Szakmai szemmel nézve különösen impozáns, ahogy a paleolitikum és korai neolitikum emlékeit prezentálják. A múzeum egyben rávilágít arra is, hogy ez a régió valóban az emberi civilizáció egyik bölcsője. Ha mélyen belegondol, akkor a látogatót újra és újra elfogja a döbbenet. Hogy volt képes valaki kifaragni ezeket az ábrázolásokat? Van itt nagy lapos kőtáblákon kivésett, térhatású domborművek (reliefek) formájában megjelenő állatok sora, és vannak rendesen, térben megalkotott kő állatszobor is minden mennyiségben: például vadkan, keselyű, kígyó, skorpió, róka.

Láthatóan nem kifejezetten a táplálék állatokra fókuszáltak a mesterek, akiknek a személye egyébként számomra ugyancsak teljesen rejtély. Alkalmilag összejáró embercsoportok évezredeken át formálták a helyeket, tehát nem úgy kell elképzelni a dolgot, hogy egy-két évig összejártak a korszak Michelangeloi és vezetői megrendelésre összedobtak pár eredeti műalkotást. De akkor hogyan tudtak mégis egy ilyen koherens és stílusában is egységes komplexumot alkotni? Nagyon mélyen magunkba kell nézni és újra értékelni az „ősemberekről” bennünk élő képet. A mentalitás, a lelkiség, a társadalomszervezés, a kommunikáció és még sok más olyan elem, amit a mai ember a jelen civilizáció sajátjának tekint, minden valószínűség szerint már év tízezredekkel korábban kifejlődött, mint ahogy azt korábban elképzeltük. Csak eddig nem volt régészetileg is megfogható nyoma. A múzeum monumentális kiállítótereiben egyébként a történelem minden korszakából találunk jelentős leletegyütteseket egészen napjainkig, de valójában az őskori (kőkori) anyagok a legfontosabbak. Ezek egyértelműen nem helyi, nem is országos, vagy térségi, hanem világhírűek és jelentőségűek.

Şanlıurfa azonban nem csak a régészeti-történeti múzeuma miatt érdekes. A város szívében található Balıklı Göl komplexum is különleges élmény.

A szent tó fekete halai az Ábrahám-legendához kapcsolódnak. A történet szerint amikor Nimród király tűzre vetette Ábrahámot, Isten a tüzet vízzé, a fahasábokat pedig halakká változtatta. Ezért úsznak ma is itt a jellegzetes fekete halak, melyek között – a helyi hiedelem szerint – ha megpillantjuk az egyetlen fehér példányt, teljesül a kívánságunk. Bár a tudós bennem szkeptikus a hal-eredetlegendával kapcsolatban, a hely spirituális jelentősége vitathatatlan. Ahogy a hangulata is. Személyes tapasztalat: a november-április közötti időszak ideális a látogatásra, amikor a nyári tumultus elkerülhető. Igaz, halaknak szóló eleséget vagy egy fél tucat helyen lehet venni a tó körül, az emberek eleségéért már kicsit messzebbre kell menni.

De a helyi gasztronómia így is mindent visz! Különösen a künefe az, ami miatt érdemes betérni valamelyik helyi étterembe – ez a hagyományos török édesség itt egyedi módon készül: a tésztát cérnaszálnál is vékonyabbra nyújtják, majd egy különleges sajtfélével, pisztáciával és édes sziruppal rétegezik.

A titok nyitja, hogy frissen, még melegen kell fogyasztani, amikor a sajt még kellően szálasan nyúlik benne.

A városnak van még egy rendkívül hangulatos eleme, ami megint csak régészeti lelőhelyhez kötődik. A római kori sziklába vájt temetkezési helyek alkotta – egyfajta függőleges – temető (necropolis) esti kivilágításban nyújtja a legimpozánsabb látványt.

Régészként különösen értékelem, hogy a város miként őrizte meg és tette bemutathatóvá ezt a kivételes örökséget.

Gaziantep – A mozaikok városa

A helyiek csak Antep néven említik, s a magyar olvasó számára talán érdemes pár mondatos kitérővel kezdeni a város bemutatását. Az első világháború végén Törökország hazánkhoz hasonlóan elvesztette korábbi területeinek jelentős részét, a környező országok és a nagyhatalmak katonai támadásai pedig további veszteségeket vetítettek előre. Antep volt az ellenállás egyik bástyája, s a mai határok kivívásában betöltött szerepéért kapta a „gazi”, azaz „hősi” előtagot. (Sajnos keveseknek ugrik be ezzel kapcsolatban Balassagyarmat párhuzama, ami egyébként a mi „hős” városunk, amely titulus a csehszlovák csapatok elleni 1919-es védekezés okán nyert el.)

A másik érdekessége, hogy ez az ország pisztáciatermelésének fő központja, és a helyi kulináris kultúrában is meghatározó szerepet játszik ez a népszerű olajos mag. Hogy mennyire? Annyira, hogy a pisztácia török neve, az „antep fıstık” is annyit jelent: antepi mogyoró.

A város több mint kétmilliós lakosságával egyébként nagyobb, mint Budapest. Ennek ellenére aligha cseng ismerősen a neve a legtöbb hazai olvasónak. Már csak a mérete és elhelyezkedése okán is számos látnivalója van, melyek közül a vár és a múzeumok a legfontosabbak. A Zeugma Mozaik Múzeum azonban számomra szakmai szempontból is a legkiemelkedőbb élményt jelentette. Örökségvédelmi szakemberként pontosan tudom, milyen összetett, időigényes és drága feladat a mozaikok feltárása, konzerválása és bemutatása. Induljunk ki abból, hogy a legismertebb magyarországi (egykori római Pannónia provinciai) mozaikunk, a balácai római villa étkezőhelyiségének mozaikja jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeumban található, s ennek eredeti helyszínre való visszaszállítása 2024. évi áron kb. 100 millió forint lett volna. Így talán érzékelhető, milyen léptékű vállalkozás volt ezt a múzeumot létrehozni. A mozaik múzeumban sok tucat, ennél is nagyobb mozaik található. Bele sem merek gondolni, mibe kerülhetett ennek, a világ egyik legnagyobb mozaik múzeumnak a létrehozása, még akkor is, ha a szomszédos római városból kellett csak átszállítani őket.

Minden bizonnyal korlátozott azon érdeklődők száma, akik pont egy római mozaikokat bemutató múzeum gondolatára jönnek lázba. Pedig a többiek tévednek. Csak hát ehhez egy kicsit meg kell erőltetni magunkat, és belegondolni, mi munka és tudás kell ahhoz, hogy egy embereket és állatokat akcióban ábrázoló akár több tíz négyzetméteres képet apró kis színes kövekből kirakjunk. Aztán mindezt helyezzük épített térbe és funkcióba. Végül pedig értsünk egy kicsit az ókori mitológiához és mindennapokhoz az ábrázolások tartalmának megértéséhez. Hát, ilyen emberből ma már viszonylag kevés van, épp ezért a múzeumi bemutatás elsősorban az esztétikai élményre fókuszál. No meg a mennyiségre. Ekkora gyűjteményt egyben látni talán még a római császároknak sem volt módja.

A kiállítás csúcs darabja, a nemzetközi viszonylatban is példaértékű módon bemutatott “Cigánylány” mozaik, melynek rendkívüli hangulatát a megfelelő tálalás is kiemeli. <*19. kép> Számomra azonban legalább ennyire lenyűgöző és egyben elborzasztó volt az illegális kereskedelemből visszaszerzett műkincseket felvonultató részleg. Az köztudott, hogy a műtárgyak csempészete nagyjából egy ligában játszik a drog- és a fegyverkereskedelemmel az illegalitás piacán. Mégis sokkoló látni, hogy egy-egy hatalmas római villaépület díszes mozaikjaiból milyen barbár módon „vágják” ki a leginkább és legdrágábban eladható figurális ábrázolásos részeket.

Nagyon fontos, hogy ez a szakmúzeum ennek a folyamatnak is tükröt tart, ezzel is felhívva a figyelmet a kulturális örökség védelmének fontosságára.

A múzeum megtekintése után érdemes időt szánni a város történelmi bazárjainak felfedezésére is. A Bakırcılar Çarşısı, vagyis a Rézművesek Bazárja különösen lenyűgöző – az évszázados hagyományokat őrző mesterek ma is ugyanazokkal a technikákkal dolgoznak, mint elődeik.

A kalapácsok ritmikus kopogása és a vörösréz jellegzetes csillogása különleges hangulatot teremt. A műhelyek előtt sorakozó kész termékek – teáskannák, tálak, dísztárgyak – pedig egyszerre szolgálják a helyiek mindennapi életét és a turisták emléktárgy-vadászatát. Sajnos azonban már itt is kezdenek megjelenni az olcsó, jellemzően Kínában gyártott turisztikai tömegtermékek, amelyekkel a kézműves hagyomány aligha fogja tudni felvenni hosszú távon a versenyt. Érdemes tehát mielőbb meglátogatni a helyet, amíg még van benne helyi és egyedi. A közelben található a Gümrük Han, ez a történelmi karavánszeráj is, ami egykor az utazó kereskedők pihenőhelye volt, ma kávézóknak és éttermeknek ad otthont. Az Almacı Bazaar pedig a helyi gasztronómia központja. A bazárok világában egyébként könnyen el lehet veszni – szó szerint és átvitt értelemben is. De ez inkább áldás, mint átok: a sikátorok között bolyongva olyan autentikus városi életbe nyerhetünk betekintést, amit a modern bevásárlóközpontok világában már ritkán tapasztalhatunk meg.

Kilis – A hagyományok városa

Bár ez a szír határ mellett álló kisváros aligha hasonlítható össze a fenti két helységgel, nagyon érdekes élményekkel szolgálhat az idelátogatók számára. Leghíresebb épülete az Ulu dzsámi, amely a klasszikus iszlám építészet remeke. Bár kisebb, mint a régió más híres mecsetei, autentikus atmoszférája miatt számomra különösen emlékezetes. A helyreállítása pedig jelenleg is zajlik, hiszen itt érzékelhető még ma is leginkább a 2023-as pusztító földrengés nyoma: számos történeti épülete máig romos.

A katasztrófa különösen nagy kárt tett a régészeti-művészettörténeti szempontból legértékesebb épületekben. Ez sajnos nem véletlen: a történeti épületek hagyományos építőanyagai és szerkezeti megoldásai – bár évszázadokon át kiválóan szolgáltak – sokkal kevésbé ellenállóak a földmozgásoknak, mint a modern vasbeton szerkezetek.

A város autentikus hangulatán nagyon érződik már a közeli arab hatás. Nagy a szegénység is, de a barátságos emberek és a kicsit romos környezet elképesztő gasztronómiai értékeket rejt. A helyi specialitás, a Kilis katmer különösen figyelemreméltó: a hajszálvékonyra nyújtott, többrétegűre hajtogatott tésztát zsírban sütik ki, majd pisztáciával és a különleges kajmak nevű tisztított vajjal teszik még gazdagabbá az ízélményt. A tésztakészítés művészete generációról generációra öröklődik, és a helyiek büszkén őrzik ezt a hagyományt. Régészként is hangsúlyoznom kell: egy térség kulturális örökségéhez az ilyen gasztronómiai tradíciók, a népszokások és a mindennapok hangulata ugyanúgy hozzátartozik, mint az épített emlékek. Bár Kilis nem szerepel a fő turisztikai útvonalakon, éppen ez adja különleges varázsát: itt még valóban autentikus élményeket szerezhetünk, betekinthetünk a helyiek mindennapjaiba, és olyan ízeket kóstolhatunk, amelyek még őrzik az évszázados hagyományokat.

Törökország egy egészen elképesztő ország. Nagy, változatos, és kifejezetten barátságos emberek lakják. Nem csak a civilizáció bölcsője, de annak óvodája, iskolája és egyeteme is, hiszen a paleolitikumtól kezdve a jelen korig minden korszakban egyedülálló kultúrák születtek a területén: újkőkori telepek, bronzkori és vaskori népek a pénzt „feltaláló” lüdöktől a közel-keleti térséget meghatározó hettitákig, perzsa, görög/hellén és római városok és kultúrák, Bizánc, majd szeldzsuk és ottomán törökök határozták meg az itteni életet. A mai Törökország pedig nagy igyekezettel ápolja mindezen népek és korszakok emlékeit. Elképesztő múzeumok, régészeti-történeti bemutatóhelyek rendszere szövi át az országot, ahol a minderre büszke helyi emberek bazárokkal, barátságos fogadtatással és világra szóló gasztronómiai lehetőségekkel várják a látogatókat. Aki nem „csak” egy all-inclusive ötcsillagos tengerparti medencés szállodában koktélokat szürcsölgetve képzeli el a pihenést, hanem részese akar lenni a helyi kultúrának, meg akarja érteni és élni a helyi közösségeket és kíváncsi az emberi történelem alakulására és annak miértjeire, annak Délkelet-Törökország kötelező programpont.

Praktikus tanácsok különböző utazótípusoknak:

Kulturális örökség rajongóknak:

• Szánjatok legalább 2-3 napot Göbeklitepe és térsége, valamint a Şanlıurfa Múzeum alapos tanulmányozására, megéri
• Érdemes szakvezetést kérni – a részletek itt tényleg számítanak
• A Zeugma Múzeumban a reggeli órák ideálisak a mozaikok tanulmányozására, amikor még alig vannak látogatók

Hátizsákos fiataloknak:

• A helyi tömegközlekedés megbízható és költséghatékony
• A bazárokban alkudni nemcsak lehet, de kell is
• A diákkedvezmények jelentősek a múzeumokban

Családosoknak:

• A múzeumok többsége gyerekbarát interaktív részleggel rendelkezik
• A Balıklı Göl park ideális pihenőhely gyerekekkel
• A helyi édességek kóstolása remek családi program (nem mellesleg ezek a finomságok annyira eltelítenek, hogy nem is nagyon lehet belőlük sokat megenni)

Prémium utazóknak:

• A régió butikhoteljai gyakran történelmi épületekben működnek
• Privát túravezetés és exkluzív múzeumlátogatás előre megszervezhető
• A tradicionális konyhát modern interpretációban kínáló éttermek is megtalálhatók

A régió egyik legnagyobb értéke, hogy minden típusú utazó megtalálhatja benne a számítását. Régészként és örökségvédelmi szakemberként azonban azt tanácsolom: szánjatok időt a részletekre. Ez a vidék nem csak turisztikai célpont – ez az a hely, ahol az emberiség története elkezdődött.