Svg Vector Icons : http://www.onlinewebfonts.com/icon icon-hotels Svg Vector Icons : http://www.onlinewebfonts.com/icon Svg Vector Icons : http://www.onlinewebfonts.com/icon Svg Vector Icons : http://www.onlinewebfonts.com/icon Svg Vector Icons : http://www.onlinewebfonts.com/icon

“Mi merünk hangosan nevetni és az utasokkal viccelődni.” – interjú egy légiutas-kísérővel

2018. március 16. péntek, 21:30 - lanymajom
Interjú

Sokan azt gondolják, hogy a hagyományos légitársaságoknál jobbak a munkakörülmények, pedig a fapados cégeknél is lehet jó munkahelyük a stewardesseknek. Ezt Eszter az alábbi interjúban be is bizonyítja, aki a német Eurowings bécsi bázisán dolgozik légiutas-kísérőként.

Miért pont az Eurowingshez jelentkeztél?

Amikor eldöntöttem, hogy mindenképpen repülni szeretnék, akkor már Bécsben éltem, ezért a környéken illetve más német területen néztem az ajánlatokat. Ekkor jött szembe a hirdetés az Eurowingstól. Utánakerestem, de semmit nem találtam, ezért elmentem egyből az információs napra és ott jöttem rá, hogy ez egy teljesen start up cég Bécsben és őszintén szólva ez fogott meg a leginkább. Részt akartam venni egy repülős cég felépítésében egészen a kezdetektől fogva.

Nehéz volt bekerülni? Szerinted mik azok a tulajdonságok, amelyekkel egy légiutas-kísérőnek rendelkeznie kell?

Akkor ott helyben úgy éreztem, hogy nagyon nagy feladat ide bekerülni. Rengeteg mindenre kellett figyelni, egyik másodpercről a másikra különböző nyelveken megszólalni, egész nap a tartásra figyelni, hogy még véletlenül se mutassak egy rossz pillantást, akármilyen fáradt vagyok már. Így utólag viszont azt mondom, egy teljesen átlagos stewardess napot tartottak ott nekünk, hiszen most ezek a dolgok már mindennaposak.

Szerintem a türelem a legfontosabb. Az utasokkal és a kollégákkal szemben is. Minden nap van minimum egy olyan szituáció, ahol mély lélegzetet kell venni mielőtt megszólal az ember. Ha a nagy levegő helyett viszont egyből belekezd, akkor komoly vége is lehet. Márpedig egy ilyen vitának 36000 láb magasan sosincs jó vége.

Meddig tartott a training? Mi volt a legizgalmasabb feladat, amit gyakoroltatok?

Az alapképzés az elején két és fél – három hónapig tartott, a Purser (Senior) viszont már csak egy hónapig. Az én legkedvencebb feladatom mindig a szimulátor volt. Ott tényleg cselekedni kell. Nap mint nap átvettünk minimum 10-15 vészhelyzetet a gépen lépésről lépésre. Nagyon jó volt látni, ahogy egyre automatikusabban cselekedett a csapat és egyre jobban bíztunk egymásban és figyeltünk egymásra. Természetesen a legmaradandóbb élmény szerintem az, amikor először lecsúszhattam a csúszdán. 🙂

Előfordult már olyan helyzet, amire nem készített föl a training, amikor nem tudtad, hogy pontosan mit kéne csinálnod?

Biztonsági szempontból nem. Lekopogom, az eddigi összes vészhelyzetet gyakoroltuk, vagy legalábbis átbeszéltük és más esetekből tanulván tudtuk, hogyan kell cselekedni. Az utasok már más tészta. Köztük nap mint nap van olyan gyöngyszem, akikre a tréning nem készít fel és a mai napig leesik az állam. Ott kell előjönnie annak a bizonyos türelemnek, amit az elején említettem, hiszen ehhez lexikai tudás nincsen. 🙂 Órákig tudnék mesélni különböző sztorikat.

Milyen vészhelyzetbe kerültetek repülés során?

Lekopogom, komoly esetem még nem volt. Többször volt, hogy a leérkezés előtti pár méteren újra fel kellett szállni, szél, túl nagy sebesség, meg mindenféle ok miatt, de ez teljesen természetes nekünk. Többször történik viszont orvosi eset, amikor cselekedni kell, de ezek sem ijesztőek, főleg ha van orvos a gépen.

Mi volt a legkellemetlenebb szituáció, amit tapasztaltál munka közben?

Naponta kerülünk sajnos ilyen helyzetekbe. Rendszeres az egymás félreértése. Én sokszor megkérdezem az utastól, hogy milyen napja volt, mennyi időre utazik, a végén pedig jön a szívtörés; nem, nem szeretnék vele randira menni, nem, nem küldtem jeleket, ez a munkám. Bocsi.

Az ilyen személyes kellemetlenségek mellett rendszeresen nyitok rá emberekre a WC-n, mert nem zárják be az ajtót. Olykor direkt nyitok rá párokra, mert akkor tombolnak a hormonok amikor éppen landolni kéne. Van, hogy az utas kicsit szélesebb termetű, de nem akarja belátni, hogy az öv nem elég hosszú és a kezébe kell adnom a hosszabbító övet, de ő tovább dacol és tudom, tudom jól, hogy megbántom ezzel, de sajnos ez a szabály. A legnehezebb szituáció eddig talán az volt, amikor egy kéz nélküli utas nem akarta megérteni, miért nem ülhet a vészkijáratban és perceken keresztül kellett ecsetelnem, hogy kéz nélkül nem fogja tudni kinyitni az ajtót. Nagyon kellemetlenül éreztem magamat, de hazudni sem szabad, hogy bocsi, de ide csak 20 és 25 év közöttiek ülhetnek, vagy hasonló.

És ki volt a legidegesítőbb utas, akivel találkoztál?

Egy utas maradt meg bennem a leginkább, ezt le is írtam, talán úgy egyszerűbb átadni. Ezt a bejegyzést egyből az út után írtam, szóval még kicsit érezni benne, hogy mennyire megviselt. Ebből látni, hogy rám talán a legnagyobb hatással a hálátlanság van.

Sokan félnek a repüléstől. Mit tanácsolnál nekik? Láttál már olyan utast, aki bepánikolt? Mit csináltok ilyenkor?

Igen, ez is sajnos rendszeres téma. Itt helyben nem tudok mit tanácsolni, inkább a gépen. Mindig örömmel fogadom az olyan utasokat, akik már a beszállásnál mondják, hogy félnek. Erre nincs semmi módszer, gyógyszer miegymás inkább egy megnyugtató lélekjelenlét. Én az ilyen utasokat mindig előre ültetem, hogy lássanak. Pontosabban, hogy nézzenek, hogy ez is egy hétköznapi dolog. Véleményem szerint a média miatt félnek egyre többen.

Ha ott ülnek elől és nézik ahogy teszek veszek, hogy mennyire természetes, mindig megnyugszanak kicsit. Ha hosszabb útra megyünk, általában végigmutogatom az egész berendezést, mi hol van, mikor mi van, mesélek a képzésről, hogy hányszor de hányszor átveszünk mindent, mesélek a pilóta képzésről, mesélek az út előtti illetve utáni időszakról, elmesélem az eddigi vészhelyzeteimet és hopp el is repült (ha-ha) az idő, landolunk. Én mindig hozzáteszem, hogy a kedvenc részem a felszállás és a leszállás, mennyi adrenalin stb., stb. A legnyerőbb téma ilyenkor mindig a kiskutyák. Na, ott minden félelem elszáll, elő az okos telefon meg a fényképek és mindenki boldog. Főleg én. Imádom a kiskutyákat.

Egyébként az egyik “félős” utasommal a mai napig kapcsolatban vagyunk és minden repülés előtt lelket öntök belé. Most összejött egy fiúval, aki 400 km-rel arrébb él. Így is lehet küzdeni 🙂

Van valami, amit kimondottan nem szabad megtennetek?

Igen, több dolog is. Nálunk például egyenruhában már tilos a cigaretta, de ha a repülésre gondolok már, ott is vannak. Az első, ami eszembe jut, az az a helyzet, amikor az anyuka megkér, hogy ugyan csak egy percre fogjuk már meg a pár hetes kisbabát. Ez abszolút tilos. Ha ott éppen váratlan turbulencia van vagy valaki meglök hátulról és a kisbabának egy karcolása lesz, azért a bíróságra is mehetünk és akkor még szépen fogalmaztam.

Milyenek a kollégáid? Milyen gyakran kerülsz össze ugyanazokkal az emberekkel?

Egy szavam sem lehet a kollégáimra. Kicsi cég vagyunk még, mindenki mindenkit ismer és mindenki mindenkit segít. Többször találkozunk munkán kívül is, így rengeteg témánk van amikor találkozunk. Lényegében lányok, ami veszélyes kis csoporton belül, de minden konfliktus gyorsan rendeződik, erre nagyon figyelnek a főnökeink és tényleg leülnek velünk mindent átbeszélni.

Gyakran dolgozom ugyanazokkal az emberekkel hála az égnek, mert így pontosan tudom, ki miben jobb, miben kevésbé, és a repülés előtti órában, ahol mindent átbeszélünk és beosztunk, könnyű dolgom van, hiszen pontosan tudom, kit melyik pozícióra fogok osztani. Na, meg az út is gyorsabban telik, hiszen végig tudunk őszintén beszélgetni.

Készítettem egy interjút egy volt Emirates légiutas-kísérővel, aki azt mondta, hogy nagy különbség van egy fapados és egy hagyományos légitársaságnál való munkavégzés között. Te mit gondolsz erről? Te is szeretnél majd később egy ilyen nívósnak tartott légitársasághoz bekerülni?

Természetesen van különbség, fura is lenne, ha nem lenne. De hát kinek mi a fontosabb, nem? Lehet, hogy mi nem alszunk (vagy csak havonta kétszer) nívós hotelekben és nem kapunk transzfert a repülőig, de mi merünk hangosan nevetni, merünk vicceket mondani, az utasokkal viccelődünk, beszélgetünk, mesélünk, meséket hallgatunk. Van, akivel már annyiszor találkoztunk, hogy nagy öleléssel fogadjuk újra a gépen. Az összes kapitánnyal puszi-puszi viszonyban vagyunk és ha valahol ott aludhatunk, az mivel nem természetes nekünk, akkor nagyon tudjuk értékelni, együtt vagyunk, vacsorázunk és beszélgetünk. A legjobb sztorik egyébként mindig abból vannak, hogy éppen nem találtunk parkolót és (mivel sok nő…) itt húztuk meg a kocsit, ott állított meg a rendőr, már megint bedugult a forgalom a pályaudvarnál, pedig most tényleg időben elindultam és még sorolhatnám. Engem mindig energiával tölt fel, hogy otthon az ágyamban alhatok, otthon illatú egyenruhával és néha anyukám apukám vasárnapi főztjét vihetem a gépre, amit mindig minden utas megirigyel 🙂 Nálunk mindig jó hangulat van és ezt az utasok is érzik és meg is jegyzik a végén.

Az, hogy szeretnék-e, “nívósabb” céghez bekerülni, szerintem nálam élethelyzet és életkor függő. Nagyon jól érzem magam a kis “kevésbé nívós” cégünknél, hiszen mint ahogy említettem, nálunk olyan hangulat van az első perctől kezdve, ami szerintem – bár nem dolgoztam ott soha, csak utasként repültem velük – egy nívósabb társaságnál nincsen. Egyrészt mert minket nem neveltek olyan szigorúan service téren, másrészt pedig, mert jól ismerjük egymást – cockpit és kabin egyaránt – hogy merünk egymással vagy éppen egymáson nevetni. Nekem ez most éppen fontosabb, mint a menő klubbokban a kedvezmény.

Mit gondolsz meddig lehet ezt a munkát végezni? Ki lehet belőle öregedni egy idő után?

Ez egy nagyon jó kérdés és én is sokat gondolkodtam már ezen. Én személy szerint addig szeretnék repülni, amíg az első gyerekem meg nem érkezik. Akkor ott pont, vége, amíg ki nem repültek. Van olyan anyuka, aki tudja ezt csinálni több kisgyerek mellett is. Emelem a kalapom, nekem szerintem nem menne, hiszen én egy út után dőlök az ágyba és nem látok nem hallok többet. Ezen kívül még leginkább az egészségügyi állapottól függ. Az én legidősebb kollégám Norbert, egy 62 éves eszméletlen humorú német férfi, aki 30 év bank után úgy döntött, mostantól repül és elmondása szerint egészségesebb mint valaha.

Mondom, a nevetés csodákra képes 🙂

Talán ez is érdekelhet