Ha valaki megkérdezné, hogy az elmúlt évtizedek mintegy kétszáz utazásából melyik lenne az, amelyiket egy az egyben szívesen végigcsinálnám újra, habozás nélkül rávágnám: amikor végigvezettem a 66-os úton! Ez a válasz talán meglepő lehet, hiszen ezen az úton nincsenek híres látnivalók. Csak maga az utazás van. És talán éppen ezért lenne jó újra és újra átélni. Egy látnivalót talán megunnék sokadszorra, de azzal a semmihez sem fogható szabadság érzéssel, amikor szinte átszeltem egy kontinenst kihalt, végtelen utakon, nem lehet betelni.

Sokáig vágyakoztam erre a kalandra, de amíg csak pár hét szabadságból lehetett gazdálkodni, szóba sem jöhetett. Nem akartam két hét alatt ledarálni, meg akartam adni neki azt az időt, amit megérdemel. Mert ezen az úton nagyon fontos az, hogy néha csak úgy nézelődj, beszélgess és igyekezz elmerülni az egész élményben.

Soha nem voltam egyszerre annyira egyedül és annyira társaságban, mint ott.

Egyedül vágtam neki az útnak, de aki már csinált ilyet, az pontosan ismeri a paradoxont, hogy amikor egyedül indul el az ember, a legkevésbé sem magányos. Sokkal inkább beszédbe elegyedik helyiekkel, más utazókkal, mintha párban vagy csoporttal utazna. És ez különösen így van a 66-os úton, ami egy kicsit a teljesítménytúrákra emlékeztetett. Ismeretlenek köszönnek egymásra, váltanak néhány szót, vagy kötnek örök barátságot, hiszen sehol nincsenek tömegek és valahogy minden utazó egy kis családias közösség részének érzi magát.

De nem csak az utazókkal csevegtünk, hanem az ikonikus motelek, üzletek, benzinkutak üzemeltetőivel is. Fenntartásuk ugyanis itt egyáltalán nem nyereséges vállalkozás, igazi lelkes megszállottak tartják még életben ezeket. A jellemzően idős urak és hölgyek nagyon szívesen meséltek a hely történetéről, saját élményeikről, tapasztalataikról, terveikről.

Voltak ugyanakkor hosszú órák, amikor csak az út volt, meg én, és időnként a mellettem robogó vonat, amivel jó móka volt versenyezni. A kanyargósabb, hepehupásabb út miatt nem lehetett – és nem is akartam – száguldozni, így olyan volt az utazás, mint régen, a sztrádák megjelenése előtt. Amikor még a lehúzott ablaknál érzed az illatokat, hallod a kutyák csaholását és a városok ezernyi zaját. Nem egy kaptafára készült gyorséttermekben állsz meg ebédelni, hanem kis kávézókban, melyek mind egyediek, mindnek „lelke” van.

De mi is ez a híres 66-os út egyáltalán?

A 20. század elején az Egyesült Államokban egy rakás rossz minőségű, gyakran földút futott keresztbe-kasul az országban. Ekkor még a legtöbben vasúton vagy lovas szekéren utaztak, úgyhogy többre nem is igen volt igény. Amikor azonban beindult az autógyártás, és úgy 1910 után a nagyközönség számára is elérhetővé váltak a gépkocsik, hirtelen szükségessé váltak a jobb minőségű, hosszabb utak.

Eleinte helyi szinten álltak neki az aszfaltozott utak építésének, de 1926-ban a helyi utakat összekötötték. Hivatalosan 1926. november 11. a 66-os út születésnapja, amikor is 3940 kilométernyi, korábban is meglevő utat kötöttek össze. A teljes útszakasz burkolása 1938-ra fejeződött be.

A 30-as években sok tízezren települtek át a forró középnyugati államokból Kaliforniába, hogy a fellendülő mezőgazdaságban kapjanak munkát. A 40-es, 50-es években fénykorát élte az út,  mind az üzleti utazók, mind a kirándulók gyakran használták. Kiszolgálásukra rengeteg kis motel, étterem, benzinkút, üzlet létesült. Ez volt az az időszak, amikor az amerikaiak elkezdtek csak úgy kedvtelésből utazni. A 66-os út önmagában is vonzó útvonallá vált, de a közönség szórakoztatására látogathatóvá tettek több barlangot, sőt néhány kisebb állatkert is létesült a közelben.

1970-re – a nagy építkezések időszakában – a 66-os út szinte minden szegmensét modern, négysávos autópályával váltották ki, amelyeken sokkal gyorsabban, kevesebb üzemanyaggal, de unalmasabban lehet megtenni ugyanazt az utat. 1985-ben a 66-os utat hivatalosan is üzemen kívül helyezték, a kedvelt útjelzések mindenhonnan lekerültek.  A legendás 66-os út hanyatlásnak indult, csődbe döntve sok, erre épülő vállalkozást.

A második változás

1990-ben az érintett államok egyre inkább kezdtek rájönni, hogy minden idők leghosszabb, legöregebb és egyben legzsúfoltabb autóútját nem szabad az enyészetnek hagyni, hiszen muzeális értékeke van. Megkezdték a felújítást, az út mentén „A történelmi 66-os út” táblákat helyeztek el, az aszfaltra 66-os szimbólumokat festettek, hogy ezzel is segítsék az eredeti útvonalat kereső autósokat.

Ismét megnyitottak a töltőállomások, a motelek, a postahivatalok és az autósmozik. A turizmus is virágzásnak indult, és a 66-os utat 2007-ben visszasorolták az állami országutak (U.S. Route) közé. Bár a teljes utat már nem lehet bejárni, térképekkel és útikönyvekkel alaposan felszerelkezve sok szakaszát megtalálhatjuk.

Voltak fotókról ismerős látványosságok, mint például a sivatagból kiálló Cadillac autók sora, máskor legendás filmek forgatási helyszínein jártam. „Élőben” láthattam a Bagdad Cafét, a „Verdák” modelljét vagy éppen azt a motelt, ahol a Szelíd motorosok főhősei nem kaptak szállást.

Az út vége

Szerintem nincs ember, aki ne hatódna meg egy ilyen út végén. Nemcsak én pityeregtem, mindenki, akivel az út során összebarátkoztam, élete nagy élményének tartotta ezt az utat. Egészen más volt, mint egy sima autózás, egy legenda részesei lettünk, amelyet az út rajongói tartanak életben, és belekóstoltunk egy korba, amelyben nem is éltünk, mégis nosztalgiát érzünk iránta.

Az útról készült videót ide kattintva érheted el.

A cikk szerzője Kisgyörgy Éva, Travellina.