Miért keltem át hétszer egy nap az Amazonason, jutottam el 3 országba, majd aludtam csirkékkel? 2015 nyarán már több mint 6 hónapja jártam Latin Amerikát hátizsákkal mikor hallottam a többi nomádtól, hogy bizony lehet teherhajóval utazgatni az Amazonason. Nekem több sem kellett, repültem is a dzsungelbe.

Kolumbia-Peru-Brazília

Leticia városába érkeztem, ami három ország határán fekszik mélyen a dzsungel közepén. Betyáros lett a mozgásom mert úgy csapkodtam a bokámat a millió szúnyog miatt, mintha magyar népzenére táncoltam volna. Először fizettem egy hivatásos túravezetőnek, hogy mutasson nekem olyat amitől tátva marad a szám. Nem, nem húzta le a nadrágját, hanem beültetett a kenuba és mentünk világot látni.

Sok szájtátva maradós élményben volt részem; a sáros parton álló, élére vasalt inges stoppos férfit elvittük munkába, néha ki kellett szálljak a hajóból mert a túlsúly miatt leért a hajó alja, a dzsungelen át sétáltam amíg nem rikkantott a pasi, hogy mehetek vissza, megérkeztünk egy 14 családos faluba ahol mezítlábas felnőttek ékszereket, természetes gyógyszereket és a legfinomabb ételeket készítették, és így tovább.

Majd egy két órás túrára vitt a sűrűben, ahol rengeteget tanultam a helyi szokásokról, tájékozódásról, gyógyszerekről és sok másról. Ugyan a kolumbiai dzsungeli spanyol nem az erősségem, azért sikerült megérteni annyit, hogy bizony tátva maradt a szám. Ami leginkább lenyűgözött, az a tájékozódási képessége volt. Egy pillanatig nem éreztem magam elveszve a magabiztossága mellett.

Megtömtem a hasamat olyan gyümölcsökkel, amiket a világon sehol máshol nem lehet találni, mert csak az Amazonas partján nőnek – az export pedig anyagilag nem éri meg, majd visszatérve a „civilizációba” eljött az idő, hogy teherhajóra szálljak és megkezdjem a perui kalandot. A civilizáció itt annyit jelentett, hogy volt rizs, bab meg paradicsom a boltokban.

A latinok szeretnek válaszolni

Így már lassan 2 éve ezen a kontinensen megtanultam, hogy csak azért mert a latinok válaszolnak, az nem azt jelenti, hogy tudják is a választ. Milliószor belefutottam hibákba, mert elhittem amit hallottam, így sikerült hétszer átkelni a folyón és tök véletlenül eljutni Brazíliába.

A kilépési pecsétet megszerezni nem volt gyerekjáték, Kolumbiából Peruba, onnan meg visszaküldtek. Utána a hajótaxim nem Peruba hanem Brazíliába vitt, majd Peruba eljutva kiderült, hogy nem volt pénz az automatában (okkal írtam egyes számban), így irány Kolumbia ismét. Végül sikerült mindent elintézni majd pofán vágott a valóság, hogy aznap már nincs hajó, nem is volt…

Így becsekkoltam egy jó indulatból sem igényesnek nevezhető hostelbe, ahol csirkék látogattak meg éjjel és a zuhany rendszert manuálisan kellett feltöltenem azzal a vízzel, amiben a csirkék lubickoltak, de még így is tisztább lettem mint amilyen voltam a hosszú nap után.

Másnap jött a hajó és mikor megpillantottam a csotrogányt, el sem hittem, hogy én erre önként felszállok. Igazi luxus kilátásom volt a második emeleten ahová felakasztottam a függőágyamat 50 másik ember mellé. Ebből hatan hasonszőrűek voltak, nomádok, így volt kivel beszélgetni nem dzsungel témákról is.

A legszebb éjszakám

Ugyan aludtam már függőágyban előtte többször is, sosem voltam kipihent másnap reggel. Azonban itt a Tejút a fejem felett a Föld déli féltekén, a friss menetszélben ringatózás, a vaksötét természet, a síri csend csak állatok és hajó morgás úgy álomba ringatott, hogy másnap új emberként ébredtem.

Étkezés a hajón

Reggel hatkor volt ébresztő és igazi úri reggeliben volt részem. Kerek 6.000 Ft-ot fizettem 3 éjszaka teljes ellátásért, így kaptam is ami ezért járt. Három kőkeményre száradt kifli és valami rejtélyes fehér, sűrű zöldség, gyümölcs, szénhidrát, vagy hús lé…részemről bármelyik ráillet a szagára és az ízére. Ebédre és vacsorára pedig egy jó fél gyerek adagnyi főtt ételt kaptam, de a perui dzsungel lakók méretére szánták az adagokat, nem az európai belekre.

Kiegészítésnek mindig vettem a helyi árusoktól filléres finomságokat. Itt ettem életem legjobb ételeit. Igazi organikus, egzotikus finomságokat mint a hurkapálcás sültbanán főtt tojással, banánlevélben sült tamal (itt rizses étel, más országokban kukoricából készül) és kókuszvíz. Mivel sokszor kikötöttünk – azaz nemes egyszerűséggel neki mentünk a partnak, így nem volt hiány ételben, ugyanis a helyi nők és lányok megrohamozták a hajót.

Tisztálkodás…tisztálkodás?

A zuhanyzást egyszer mertem csak bevállalni. Hiába volt a béka feneke alatt a higiéniai elvárásom, ez már nekem is feszegette a határaimat. A zuhany egy embernyi kis helyiség volt, ahol a WC felett volt egy cső, amiből csepegett a ki-tudja-milyen víz, majd keveredett a WC-ből visszacsapódó vízzel. Így nem kis terpeszt kellett felvegyek. Sehol egy akasztó a törölközőnek, azonban nem volt hiány csótányban. Gondolom ez a helyi szőnyeg, mert jóformán kilépőt formáltak annyira sűrűen voltak.

Egy kézzel ugyan sikerült valahogy levakarni a 2 nappal ezelőtti csirkés vizet magamról, de nagyokat haraptam a szám sarkára mikor egy-egy ízeltlábú átfutott az enyémen. És ezzel be is fejeztem a tisztálkodást az út további részére.

Rózsaszín delfinek

Mivel reggel hattól este hatig volt napsütés, így én 12 órát töltöttem a hajóorron és bámultam a természetet. Sokat aludtam a napon, néztem az Amazonast, hallgattam a természetet. Így sikerült megpillantanom a rózsaszín folyami delfineket és szürke delfineket. Olyan volt ez a 4 nap mintha hónapikig meditáltam volna. Minden este a Tejúttal aludtam, minden reggel a nappal keltem és csak a természet hangjait hallgattam.

Négy nap hajóút után megéreztem Iquitos városába, ahol megkezdődött a perui kalandom, de ezt a hajóutat úgy helyeztem az emlékeimbe, hogy a legnyugodtabb és legmélyebb éjszakáim, amik valaha voltak. Igazi terápia volt ez a testnek és a léleknek.

A bejegyzést Bartanics Fanni, a MySevenWords blog írta.