Sokféleképpen be lehet utazni a világot. A legbejáratottabb módszer az, hogy valamilyen – általában nem utazással kapcsolatos – munkából gyűjtögetjük össze a kiránduláshoz szükséges fedezetet. Én is ezt a megoldást választottam a jelenlegi délkelet-ázsiai és ausztrál utazásom megvalósítására. Viszont vannak olyanok, akik életvitelszerűen utaznak. Ma például találkoztam egy amerikai sráccal, aki már 3 éve abból él, hogy az utcán bűvészkedik.

Kora délután érkeztem meg Hue-ből Hoi anba, amiről mindenki csak áradozott idáig, hogy milyen jó hely, úgyhogy nagy elvárásaim voltak a város felé. Már azon gondolkoztam, hogy a következő cikkbe majd azt írom, hogy milyen jó ez a Vietnam, hisz itt vagyok már 2 hete és idáig nem ütköztem bele egy turistagettóba se. Túl elhamarkodott volt ez a gondolat. Habár Hoi an óvárosa tényleg nagyon hangulatos, de a nagy tömegtől alig lehet mozdulni. Kb. olyan, mint Prága óvároa csak egy kicsit kisebb kivitelben. Amikor egy kulturális örökségből lesz turisztikai attrakció azt még egy fokkal mondjuk jobban viselem, mint amikor egy gyönyörű természeti adottsággal rendelkező tájat csúfítanak el a több emeletes 5 csillagos szállodák.

Visszatérve az amerikai srácra. Habár neki is volt már “rendes”, irodai munkája, mégis úgy érezte, hogy egyszerűen megbetegíti az az életforma, frusztrált volt és plusz kilókat szedett fel magára. Egyszer csak jött egy gondolata, hogy elmegy világotlátni és bűvészkedésből fogja fenntartani magát. Először lufikat hajtogatott a gyerekeknek, majd később már valós bűvészelőadásokat tartott az utcán. Eleinte nagyon nem ment neki, de találkozott egy idősebb, 50 körüli férfivel, aki már 30 éve ezt csinálja. A férfi a szárnyai alá vette és mentorálni kezdte. Minden taktikát elmondott neki, hogyan tudja felkelteni és megtartani az emberek érdeklődését, hogyan tud megszólítani különböző kultúrából érkező embereket és mitől lesz érdekesebb, jobban eladható a produkció. Ez egy elég megterhelő munka, hiszen folyamatosan emberekkel dolgozik és igazából semmilyen biztos pont nincs az életében. Az első 100 előadás volt számára a legnehezebb. Akkor elég sokat gondolkozott azon, hogy vajon bírja-e ezt éveken keresztül csinálni, mi lesz akkor, ha elfogy a pénze vagy ha egyszerűen nem tud elég pénzt keresni. Mára már túl van ezeken a nehézségeken és sok magabiztosságot szerzett az utcán. Gyakorolni soha nem szokott előre, elmondása szerint csak az utcán gyakorol. Még pár évet szeretne Ázsiában maradni, majd ha már több tapasztalattal rendelkezik, akkor továbbállna Európába, majd végül haza szeretne térni az USA-ba.