Sokfelé jártam már de most az egyik legizgalmasabb utamat osztanám meg veletek. Idén három hónap alatt elstoppoltam Thaiföldtől Kazahsztánig. Hatalmas élmény volt ezt a nagy távolságot szárazföldön megtenni: szemtanúja lehettem, hogyan változik át lépésről lépésre a délkelet-ázsiai trópusi környezet előbb 4000 méter magas hegyvidékekké, majd sivár és szinte lakatlan homokdűnés fennsíkká, aztán sivataggá majd végül közép-ázsiai sztyeppévé.

Három hónap élményeit természetesen lehetetlen egy posztban összefoglalni, mégis úgy gondoltam, írok egy általános úti beszámolót azoknak, akik ezekre a vidékekre terveznek menni. Nem ígérem, hogy rövid lesz.

Az ukrán légitársasággal repültünk. Volna. Ha az indulás előtt egy héttel nem kapunk tőlük egy e-mailt, hogy műszaki hibák miatt kisebb gépet indítanak és olyan utasokat keresnek, akik önként bevállalják, hogy áttegyék őket az Air France járatára. Ez a gép egy kicsit korábban indult és kijevi helyett párizsi átszállással repült, de elfogadtuk. Körülbelül egy egész napig tartott az átszállásos repülés de végül szerencsésen megérkeztünk Bangkokba.

Az első ajánlat amit itt kaptunk az volt, hogy ne pazaroljuk a pénzünket a mindenhol agyonhirdetett Grand Palace-ra, hanem inkább vegyüljünk el a nagyváros piacaiban. Így is tettünk (érdekes piacokból a fővároson kívül sem volt hiány). Ellátogattunk az úszó piacra és arra a piacra is, amin naponta többször keresztülhajt egy vonat. Tanúi lehettünk annak, ahogy több mint egymillió denevér repült ki órákon keresztül egy hegyi barlangból és számtalan szentélyben is megfordultunk.

Innen továbbutaztunk Thaiföld (illetve akkori nevén még Sziám) korábbi fővárosához, Ayutthayához, ahol aprólékosan megfaragott tornyok és Buddha-szobrok emlékeztetnek a település virágkorára. Innen Lopburiba stoppoltunk, amit nem véletlenül neveznek a majmok városának: itt olyan szabadon mozognak a majmok mint máshol a galambok!

Lopburiból észak felé stoppoltunk tovább. Egy rövid chiang mai-i látogatás után bevettük magunkat az ország egyik legszebb szegletébe, a mianmari határ közelében emelkedő hegyvidékbe. Felkerestük azt a falut, ahol a “hosszú nyakú” törzs él, de őszintén szólva inkább kiábrándító élmény volt a hely, mint kellemes. Mae Hong Son és Pai városait viszont annál inkább ajánlom! Ez a környék nagyon szép, minimum egy hetet rá kellett volna szánni!

Továbbstoppoltunk Chiang Rai-ba, és a környékén meglátogattuk a fehér- illetve a kék templomot is. Ezután a thai-mianmari-laoszi hármashatárhoz vezetett az utunk, majd átkelve a Mekong-folyón megérkeztünk Laoszba.

A vízum a határon igényelhető és dollárban a legolcsóbb. Érdemes lett volna tehát dollárt vinni magunkkal, mert a monopolhelyzetben lévő kis pénzváltó nagyon rossz áron váltotta a thai bahtot, de még így is jobban jártunk, mintha eleve bahtban fizettünk volna. A laoszi kip egyébként egy nagyon gyenge valuta, körülbelül 10000 kipért adnak egy eurót. Szóval itt viszonylag könnyű milliomossá válni, ha valakinek ilyen ambíciói lennének.

Az első laoszi stoppolásunk után pénzt kértek tőlünk – mint kiderült nem ismertük fel, hogy ez valójában egy busz volt. Nem baj, tanulópénz. Másnap elstoppoltunk (figyelve, hogy csak személyautókat állítsunk meg) Luang Prabangba. Általában nem szeretem a túl turistás helyeket (Chaing Mai-t például nem annyira élveztem), de Luang Prabang még elviselhető volt. Egyébként sem véletlenül van tele turistával, gyönyörű város egy gyönyörű környezetben, ezt kár lenne tagadni.

Innen nem messze található például az ezer Buddha-szobor barlangja, illetve Laosz egyik legnépszerűbb látványossága, a Kuang Si vízesés is. Utóbbi türkizkék vízű medencéibe ugyan boldog-boldogtalan belemászik, én személyesen – egy egyetemi professzorom előadása óta – akkor sem mennék bele édesvízbe a trópusokon, ha fizetnének érte.

Luang Prabangban egyébként minden hajnalban felvonulnak a város buddhista szerzetesei és alamizsnát gyűjtenek. Igen érdekes egy ceremónia, hiszen az időközben turistalátványossággá degradálódott hagyományon a túl sok turista miatt több az adomány, mint a szerzetes. Így aztán az adományok nagy része még ott helyben a szemetesben végzi, amiből aztán a helyi utcagyerekek kaparják ki az utolsó rizsszemet is.

Laoszból Kínába stoppoltunk, a vízumot még itthon beszereztük. Harmadszor érkeztem meg Kínába, úgyhogy kicsit szégyellem is bevallani de ekkor volt először alkalmam az igazi kínai vidéket is megismerni. Kínában ugyanis simán falunak nevezik a 20000 fős várost is. Most azonban egy olyan határ-menti faluba érkeztünk, ami még a legtöbb kínai térképről is hiányzott és csupán pár száz, többségében földművelésből élő helyi kisebbség lakta. A közösség egyetlen angolul értő tagjánál szálltunk meg. Igazából csak egy napot akartunk volna maradni de három lett belőle. Elvarázsolt vidék ez.

Kicsit késésben voltunk, igyekeztünk minél hamarabb átstoppolni a tartományi fővárosba, Kunmingba. Itt alkalmunk nyílt megmászni a fenséges kilátásáról híres Nyugati-hegyet, tartani egy-két angolórát a helyi egyetemen illetve meglátogatni Kína legnagyobb virágpiacát is. Éjszakai vonattal utaztunk el innen Yunnan tartomány északi részébe. A különbség látványos volt reggel. Körülbelül 2000 méteren szálltunk le a vonatról és az eddig megszokott fülledt, meleg levegőt hirtelen felváltotta a csípős, himalájai szél.

Bebarangoltunk Lijiang városát (ami szerintem az egyik legszebb kínai város) majd másnap továbbstoppoltunk észak felé, a tibetiek által lakott Shangri-La irányába. Innen terveztünk volna átstoppolni Szecsuán tartományba, de nem sikerült. Két nap alatt jutottunk el a tartományi határig (közben átéltük életünk legrosszabb éjszakáját), ahol közölték velünk, hogy nem mehetünk tovább. Szecsuán tartomány tibetiek által lakott nyugati részére ugyanis februártól áprilisig nem engednek be külföldieket. A legjobb amit tehettünk az volt, hogy elfogadtuk a kínai kormány által vigaszdíjként felajánlott hotelszobát aznap estére, majd másnap visszabuszoztunk Shangri-Láig, ahonnan egy másik úton indultunk el Szecsuán felé.

Útközben megálltunk a Lugu-tónál, pár nap múlva pedig már Kelet-Szecsuánban voltunk. Leshanban megnéztük a világ legnagyobb Buddha-szobrát, amit konkrétan egy hegyből faragtak ki, aztán a világ legnépesebb városa (Chongqing) felé vettük az irányt. Chongqingből éjszakai vonattal jutottunk át Hunan tartományba, ahol Zhangjiajie meglátogatása az út egyik tetőpontja volt. Jártam már itt korábban, de mivel a világ egyik legszebb helyének tartom a környéket, mindenképpen vissza akartam ide térni utazótársammal is.

Itt búcsúztunk el egymástól egyébként. Ő Hongkong felé folytatta az útját, én pedig visszafordultam nyugatra. Először is Leshanba kellett visszamennem. Hogy miért? Muszáj volt megvárnom az áprilist, hogy bemehessek Nyugat-Szecsuánba, így viszont a vízumomat is meg kellett hosszabbítanom. Azt pedig mindenki tudja, aki valaha rákeresett a kínai vízum meghosszabbításának a módjára, hogy ezt a legegyszerűbb Leshanban elintézni. Itt nem kérnek anyagi fedezetet, ingyen készítenek fényképet, beszélnek angolul, segítőkészek, ráadásul a máshol megszokott egy hét helyett itt 24 óra alatt kiállítják az új vízumot.

Leshan után Szecsuán tartomány fővárosa, Chengdu következett. Itt éltem át az út legváratlanabb élményét, ugyanis a külvárosban bóklászva véletlenül belefutottam a Hősök tere kínai másolatába. Végül sikeresen be tudtam lépni Szecsuán tartomány tibetiek által lakott területére. Megérte várnom mert az egész út legizgalmasabb vidéke volt ez. Havas hegycsúcsok, jakok, elrejtett kolostorvárosok és barátságos helyiek jellemezték. Életem egyik legsokkolóbb élményét is itt szereztem. Alkalmam nyílt részt venni egy hagyományos tibeti temetésen, ahol nem a föld alá, hanem fölé “temették” a halottakat. Keselyük segítségével, igen.

Időközben egyre fokozódtak a rendőri ellenőrzőpontok, szinte minden nagyobb város előtt volt valamiféle vizsgálat. Ez akkor sem változott, amikor elhagytam Szecsuánt és megérkeztem Csinghai tartományba. Ezen kívül viszont szinte minden más megváltozott, ahogy leereszkedtem a hegyek közül. Itt már muszlimok is éltek és száraz, homokbuckákkal tarkított, közép-ázsiai táj fogadott. Természetesen nem hagyhattam ki Kína legnagyobb tavát, a Csinghai-tavat sem és nektek sem ajánlom, hogy így tegyetek!

Ha Nyugat-Szecsuánra és Csinghaira azt írtam, hogy bosszantó a rendőrök állandó jelenléte és ellenőrzése akkor nem tudom, hogy fogalmazzak Xinjiang tartományról. Ez Kína legnyugatibb tartománya, muszlim ujgurok lakják és a kínaiak körében bizony főleg a terrorizmusról hírhedt. Alig akartak beengedni.

Nekem viszont csak jó tapasztalataim voltak itt, az ujgurok nagyon barátságosak, ráadásul rokonainknak tartják magukat. Meglátogattam a selyemút két híres városát, Hotant és Kashgart majd a kirgiz határ felé vettem az irányt. Itt éltem át az egész út legrosszabb élményét. Erről egy hasonló hosszúságú önálló posztot is írhatnék, ezért nem megyek bele de annyit jegyezzen meg mindenki, hogy az irkeshtami határátkelőt nagy ívben kerülje el!

Kirgizisztán sok szempontból különbözött az eddigiektől. Itt már többségben voltak a muszlimok, sőt megjelentek az oroszul beszélő ortodoxok is. Az országot átszelő Tienshan-hegységben mindenképpen megéri túrázni egy kicsit, de Osht, Bishkeket, Karakölt, a Burana tornyot, az Iszik-Köl tavat és a hamarosan kezdődő nomád világjátékokat is csak ajánlani tudom!

Következő – és egyben utolsó – országom a Kirgizisztánhoz hasonlóan vízummentes Kazahsztán volt. Almaty és a környező Charyn kanyon akár önmagában is megérne egy hetet, de a meglátogatásuk után északra kellett fordulnom. Tettem egy rövid kitérőt Kelet-Kazahsztánban, ahol vetettem egy pillantást az Altaj-hegységre meg néhány szovjet szellemvárosra is. Ezután Pavlodaron keresztül Asztanába stoppoltam.

Ugyan egészen hazáig akartam volna stoppolni de az orosz vízumigénylés problémája miatt innen inkább hazarepültem. Asztana nagyon modern és fejlett város, egy napot szintén megér.

Az út 93 éjszakájából összesen két alkalommal volt fizetett szálláshelyem, a körülbelül 14000 kilométerének pedig a 80%-át stoppal tettem meg, így végül egész olcsón megúsztam. Mindent összeadva (repülőjegyek, vízumok, közlekedés, szállás, étel, ital, programok, utasbiztosítás, szuvenírek, belépők, stb…) kevesebbet költöttem erre az útra, mintha itthon maradtam volna és rendeltem volna napi 4 pizzát.

Köszönöm, ha mindezt végigolvastad. Arra az esetre, ha még többet is olvasnál, adok pár linket:

További történetekért és tanácsokért pedig kövess itt: https://www.facebook.com/vandorful/

szerző: Németh Dániel