Az elmúlt néhány napban feje tetejére állt a világ, és ezzel együtt az én életem is, ugyanis itt ragadtam a világ végén egy óceánjáró hajón. Na de ne rohanjunk ennyire előre. – Írja olvasónk Lucky, a Beférek a bőröndbe? youtube csatorna készítője.

Február 14.

Megérkeztem Montevideóba, ahol egy hotelben szállok meg másnapig, amikor is felszállok majd a Celebrity Eclipse nevű hajóra. 2018 decembere óta dolgozom hajón, volt egy hosszú, héthónapos szerződésem, és ez az ötödik rövidtávú. A fedélzeten a gyerekekkel foglalkozom, youth counselor vagyok, egész nap a gyerekeket fárasztom és fordítva.
Várom a másnapi felszállást, addig élvezem Uruguay fővárosát, voltam már itt korábban és nagyon szeretem.

Február 15. – Március 14.

Egyhónapos szerződésem van, és igencsak tartalmasan telik ez az idő, nincs a hajón sok gyerek, így bőven van időm kint felfedezni. Uruguayban a fővárosba többször visszajövünk, de még jobban tetszett Punta del Este, ahol a kikötőben sétálva rengeteg hatalmas oroszlánfókába botlottam, amelyek közül néhány tőlem fél méterre ugrott ki a vízből napozni, és minden hirtelen mozdulatot mellőzve még meg is tudtam őket simogatni vagy etetni.

Voltunk Argentínában, lementünk egészen délig – ugyanis megkerültük az egész kontinenst –, ahol gyönyörű hegyes tájakon lehetett túrázni, és többször megálltunk Buenos Airesben is.
Jártunk Chilében, de azok a kikötők annyira nem izgalmasok, kivéve a fővárost – de ott meg most nem álltunk meg, ugyanis ott borult ki a bili, mindjárt oda is eljutunk.
És voltunk Brazíliában is, ahol egyértelműen a három nap Rio és a karnevál volt a legemlékezetesebb, az egy életre szóló élmény volt. Ez a néhány nap nem volt veszélytelen, utolsó éjjel pár másodpercen múlt hogy ne raboljon ki minket egy csoport, de így visszanézve messze nem az volt a legrosszabb az elmúlt időszakban.

Úgyhogy élvezetes hónap volt, mindazonáltal vártam a március 15-ei hazaindulásom, mert hiányzott a családom, a párom, és nemrég született unokaöcsém is szerettem volna látni. Viszont az utolsó pár napban felborult a világ és vele együtt minden tervem is.
Már március elején érződött, hogy egyre súlyosbodik a helyzet, egymás jöttek az aggasztó hírek, de olyan távolinak tűnt az egész. Dél-Amerikában épphogy megjelent a vírus, senki nem gondolta, hogy ennek bármilyen hatása lesz ránk a hajón. Aztán a hazamenetelem előtti utolsó napokban hirtelen minden begyorsult, és percről percre történtek olyan dolgok, amit addig csak katasztrófafilmekben lehetett látni. Reptérlezárások, városok karantén alá vonása, növekvő fertőzésszám, és végül minket is utolért a krízis. Március 14-én bejelentették, hogy onnantól kezdve az USA-ból nem indulhatnak hajók, ami azt jelentette, hogy az Eclipse még megcsinálhatta volna a következő cruise-t mielőtt leáll (nélkülem, mert én mentem volna haza). Viszont pár órával később jött az újabb hír, hogy éjféltől, azonnali hatállyal beszüntetik a hajózást legalább április 11-ig.

Nekem a hajótársaság intézi a hazautam, két héttel indulás előtt volt egy Santiago–Párizs–Budapest repjegyem, ami hirtelen eltűnt a rendszerből, és ott voltam jegy nélkül indulás előtt pár nappal. Végül kaptam egy másikat Londonon keresztül, majd ott valamit variáltak, és áttették a London-Budapest jegyemet reggel 8-ra – úgy, hogy két órával később, 10-kor érkezem Londonba Chiléből. Mikor ezt jeleztem kaptam egy negyedik változatot is Amszterdamon keresztül, megnyugodtan, és eljött az indulás napja.

Március 15.

8-kor volt találkozó az induláshoz, én 7-re állítottam be az ébresztőm, hogy legyen időm reggelizni és lezuhanyozni. Bőrönd és kézipoggyász bekészítve, minden készen állt. Viszont már félálomban gyanús volt, hogy mozog a hajó, pedig már hajnalban ki kellett volna kötnünk. Aggályomat a kapitány erősítette meg, aki 6-kor bejelentette a hangosbemondón keresztül, hogy San Antonio kikötője (ez tartozik a fővároshoz, Santiagohoz, nagyjából két óra autóútra van) megtagadta a kikötést, és dolgoznak a megoldáson. Nem csak én terveztem elhagyni a hajót, nagyjából 50-60 másik crew member-nek is most járt le a szerződése, nem beszélve a 2500 vendégről.
Itt még reménykedtünk benne, hogy hamarosan megoldódik a dolog, bár én közben természetesen lekéstem a repjegyem, mert azt csak a 8 órai indulással értem volna el. De a nap folyamán sem sikerült dűlőre jutni, két óránként kaptunk friss információt de semmi nem változott, és eldőlt, hogy a kikötőben éjszakázunk. Nekünk itt még azt mondták van rá esély, hogy másnap repüljünk.
Este 8
Összehívták azokat, akiknek most járt le a szerződésük és mentek volna haza, azaz többek között engem. Itt a HR vezető sápadt arccal bejelentette, hogy nemhogy másnap nem mehetünk haza, de legalább április 11-ig a hajón kell maradnunk. Mindenki kisebb sokkot kapott, néhányan sírtak, és én sem találtam a szavakat. Fél lábbal már otthon voltam, a cuccaim még mindig bepakolva, folyamatosan számoltam vissza a napokat az indulásig, és most ránk dobták a bombát. Azt mondták nem akarnak hiú reményeket adni, de nagyon minimális az esélye annak, hogy korábban elmehetünk. Senki nem értette mi történik, és senki nem hitte el, hogy ez történik.

Március 16.

Még mindig San Antonio kikötője, még mindig nem engedtek minket kikötni, de lógott a levegőben, hogy meglesz az engedély, estére azonban eldőlt, hogy nem. Az új terv az volt, hogy hajózunk 4 órát Valparaiso kikötőjéig, hogy feltankoljunk üzemanyaggal és egyéb fontos ellátmánnyal, majd elindulunk San Diego-ba, ahol engedélyt kapott a hajó kikötésre. A vendégek ujjongtak a bejelentésre, majd kicsit alábbhagyott a lelkesedés, amikor kiderült, hogy 10 napot vesz igénybe az út.

Március 17.

Valparaiso-ban sem engednek kikötni, így a feltöltés sokkal bonyolultabb és időigényesebb. A chilei vendégek elhagyhatják a hajót, de senki más.

Március 18.

Még mindig töltik a hajót, több időbe telik, mint előzetesen hitték. Közben a hajón készülünk a keményebb időszakra, szabályozni kell a vízhasználatot, limitálják miből mennyit lehet venni, és a hajó kisboltjában olyan drága a vitamin, hogy abból az árból akár repjegyet is vehetnék hazáig. Az ígéret szerint ha végre elindulunk, akkor március 30-án kötünk ki San Diego-ban.

Március 19.

Még mindig Valparaiso, a reggelre tervezett indulás egészen éjfél utánig csúszik, amikor is végre elindulunk Észak-Amerika felé.

Március 20.

Megkezdjük 11 naposra tervezett utunkat a tengeren. A vendégek relatíve boldogok, ingyen utaznak, ingyen internettel és ingyen italokkal. Én nem csattanok ki az örömtől, mert fogalmam sincs velem mi fog történni. Továbbra is dolgozom a hajón, kapok fizetést is, de semmi kedvem itt lenni, mennék haza, főleg úgy, hogy már majdnem elindultam.

Március 21.

Nem vagyok egyedül a helyzetemmel, vannak más barátaim szintén hajón tartva más országokban, így kapok információkat Ausztráliából, Amerikából és Európából is. Ők már kikötöttek és náluk nem csak a vendégek, de a crew is elhagyhatta a hajót – más kérdés, hogy semmi biztosíték nincs arra, hogy az előre megvett jeggyel valóban hazajut az ember. Én már az összes létező konzulátussal felvettem a kapcsolatot, Anya is begyújtotta a rakétákat, ő olyan sokat noszogatja őket, hogy ha egyszer hazajutok akkor utána Anya tuti tiltólistára kerül náluk. Millió pletykát hallok, fogalmam sincs mit higgyek el, és ez a legrosszabb az egészben, a bizonytalanság. Mert senki nem tudja és mondhatja hogy oké, még három hétig itt leszel, de aztán mehetsz haza. És míg akár jónak is tűnhet egy luxushajón ragadni ahol jelenleg fizetést is kapok, én sokkal inkább mennék már haza. Magam miatt nem aggódom, a családom miatt viszont annál inkább, és ott lenne a helyem. Láttam ma egy csomó delfint a hajóról, de most lecserélném őket a Moszkva téri galambok látványára.

Március 22.

Töretlenül hasítunk előre a tengeren San Diego felé. A kinti látvány nem túl változatos, de legalább nyugodt a tenger, már csak az kéne, hogy minden második ember összehányja a hajót. Én igyekszem elfoglalni magam, nem arra gondolni, hogy már otthon kéne lennem, ezért is kezdtem el egy videós hajónaplót, amiből minden héten szeretnék egyet feltölteni. Ebben folyamatosan elmondom mi történik napról napra, megmutatom a hajót belülről és hogy mi változik, valamint hogy én hogyan élem meg ezeket a napokat, az első részt itt találjátok.

Nemsokára jelentkezem ha van valami friss információ, a videó kapcsán már nagyon sok támogató üzenetet kaptam, amiért nem tudok elég hálás lenni. Ha ti is üzennétek valamit írjatok a videó alá vagy Instagramon, és légyszi MARADJATOK OTTHON!