​​A Fülöp-szigeteki utunk megtervezése tartott a legtovább az eddigiek közül. Egyrészt azért, mert a lehető legtöbb mindent látni szerettem volna, másrészt pedig a látványosságok közötti hatalmas távolságok nehezítették a dolgom. A közlekedés sem annyira egyszerű, hiszen 7107 szigetből áll az ország, repülőtér pedig csak a nagyobbakon található. Több ezer fórumhozzászólást olvastam el, Youtube-on heteket töltöttem a videók nézegetésével. Végül összeírtam, mik azok, amiket mindenképpen látni szeretnék: whale shark, Boracay, tarsierek, csokihegyek, Palawan, El-Nido sziklái, Coron, Alona beach, tengeri csillagok. Mikor ezzel megvoltam, egy térképen bejelöltem a látványosságok koordinátáit, majd megpróbáltam megtervezni, hogy milyen sorrendben lenne érdemes ezeket végigjárni. Szempont volt, hogy közlekedéssel a lehető legkevesebb időt töltsük, de országon belüli repülőjegyre is ésszerű összeget költsünk. Mivel főszezonban mentünk, karácsonykor, amikor a teljes filippínó lakosság megindul a part közeli rokonaihoz, eléggé magasra szöktek az árak. Tudni kell, hogy az ország 14-17%-a külföldön dolgozik, közülük nagyon sokan közel-keleti építkezéseken vagy óceánjárókon. Ők mind oda indultak, ahová mi!

Éjjel egyre érkeztünk meg Manila 1-es termináljára. A csomagok felszedése után pénzt szerettünk volna kivenni az automatából, sajnos azonban a háromból egyik sem volt hajlandó pénzt adni. Megkérdeztük az előttünk lévő turistákat, ők sem jártak nagyobb sikerrel. Legalább megnyugodtunk, hogy nem a kártyánkkal van gond.

A gépünk reggel 5:15-kor indult, viszont a Domestic Terminalról. A kapun kiérve láttunk egy ingyenes buszt, de nem voltunk benne biztosak, hogy a nekünk megfelelő helyre megy. Megkérdeztünk egy reptéri dolgozót, aki azt állította, hogy az a busz bizony nem lesz jó a belső Cebu járathoz. Miután elment, mástól megtudtuk, hogy mégiscsak az lett volna, a következő pedig csak 3 óra múlva jön. Felajánlották, hogy 45$-ért elvisznek minket taxival. Egy másik hátizsákos pár is oda indult, viszont mivel az első nő átvert a busszal, tudtam, hogy a taxi is csak hatalmas lenyúlás lenne. Szerencsére volt egy pici wifi-jel, így UBER-t hívtam, amit a csodával határos módon egy emelettel lentebb meg is találtunk. Végül a német párral összeállva – összeülve – négyen mentünk át a másik terminálra, mindössze 64 PHP-ért, ami kevesebb mint másfél dollár.

Miután megbizonyosodtunk arról, hogy onnan indul a gépünk Boracayra, elindultam ennivalót keresni, ugyanis az épületen belül nem volt semmilyen étel. Csomagok nélkül, egy szál pólóban végre sétálhattam éjszaka a szemben lévő Jollibee-be. Toronymagasan a legjobb gyorsétterem, ahol életemben jártam, nagyon finom ételeket kínálnak piszok olcsón.

A járaton “reptértől resortig” jegyet vettünk 400 PHP-ért. A gépről leszállva gyönyörű pálmafás táj fogadott, a pici reptéren egyedül a mi gépünk állt, igaz, több nem is nagyon fért volna el. A terminálból kijutva a jegyünket “élesítettük”, majd a thaiföldihez hasonlóan itt is kaptunk a pólónkra egy matricát. Erről azonosítanak, hogy hova is kell vinni minket. Először is busszal a kikötőbe szállítottak, az út nagyjából 5 perc lehetett, majd hajóra szálltunk, és további 10 perc után kikötöttünk Boracayon, ahonnan egy minibusz vitt el egészen a Hannah hotelig.

Boracay a Panay-sziget legészakibb csücskétől 2 kilométerre fekvő nagyon apró szigetecske. Egyik végéből a másikba nagyjából negyven perc alatt átsétálhatunk, végig fehér homokos tengerparton. Igazság szerint nem is egészen homok, hiszen nem kövek, hanem korallok lisztszeművé morzsolt apró darabjain lépkedhetünk. A rendkívül jó tapadásán túl a másik különlegessége, hogy bármennyire is tűzzön a nap, nem forrósodik fel. Számos megmérettetésen elnyerte a legszebb strand címet, turisztikai magazinok mindig a legszebbek között említik. Manapság lett igazán felkapott, a turisták száma a ’90-es évektől folyamatosan és drasztikusan emelkedik. Kezdetben még áram sem volt a szigeten, ezért leginkább hátizsákos turisták keresték fel. Fő vonzereje a 4 km hosszan húzódó White Beach, bárok és modern szállások százaival. A Tripadvisor felhasználói szerint egész Ázsia legszebb tengerpartja.

Reggel 7 után már a szállásunk nyitott recepciója előtt álltunk, mondanom sem kell, hogy nagyon fáradtan, ugyanis az előző éjszaka teljes egészében kimaradt. A kedves házigazda kávéval, teával kínált, majd reggelit is készített nekünk. Tojásos, sült kolbászos szendvicset kaptunk. A szobánk még nem állt készen, úgyhogy a cuccainkat ledobva elindultunk a part felé, majd 2 perces sétával megpillantottuk azt, amire azt mondtam: Ez igen.

A kék minden árnyalatában csendesen hullámzó tenger és az égig érő pálmafák látványa egyből elvarázsolt. A vízen tradicionális Fülöp-szigeteki hajók, bankák ringatóztak. A reggeli órákban még csak néhányan futottak az egyébként sokszor zsúfolt parton.

Különösen szeretem a magas páratartalmat, olyan volt, mintha az egész testem bekentem volna testápolóval a rideg, száraz Kína után. A reggeli sétát követően a Hannah hotel teraszára mentünk, ahol a függőágyakban el is aludtunk.

Aki Boracayon jár, mindenképp látogasson el a D’Talipapa piacra, ahol friss tengeri herkentyűket, gyümölcsöket árulnak, minden más mellett persze. A legnépszerűbb közlekedési eszköz a kétkerekű motorból épített háromkerekű tricikli. A helyieknek irányonként 10 PHP-t kell fizetniük, a turistáktól akár ennek tízszeresét is kérhetik. Ha leintünk egyet, érdemes megkérdezni hogy privát vagy publikus fuvaron van-e. Míg előbbinél célirányosan megállás nélkül egy bizonyos helyre viszi az utasokat, addig az utóbbi mindenhol megáll, ahol valaki még fel szeretne szállni, és valahogyan fel tudja magát gyömöszölni.

Az egész szigeten egyetlen szélesebb út van, ott viszont hatalmas a forgalom. Sok helyen látni rendőröket, biztonsági embereket, akik megállítják az autókat, ha a turisták át akarnak kelni az úton, közlekedési lámpa vagy zebra ugyanis egy sincs. A filippínók nagyon családcentrikusak. Hotelünk házigazdájának rokonai is vendégek voltak, és mivel éppen szilveszter napján érkeztünk, meghívtak minket az esti “családi” vacsorára. Főfogásként egészben sült zsíros kismalacot tálaltak banánlevélen, ahogy a helyiek hívják: lechon. Emellett volt még apró rákokkal és csirkehússal készített ízletes tészta, tengeri herkentyűk rizzsel, desszertként pedig ube gyümölcsből készített torta.

Éjfél előtt a parton sétálgattunk, ahol már túlfűtött hangulatban doboltak, táncoltak a fiatalok, a nívósabb éttermek előtt tűzzsonglőrök szórakoztatták a vendégeket. Tizenkettőt ütött az óra, amikor is másfél órán át a sziget két ellentétes pontján hajóról indított tűzijátékba kezdtek. Nehéz kellemesebb szilvesztert elképzelni annál, ahogy a puha homokban mezítláb állva egy szál ingben figyeljük színes fények tükröződését az óceán vizén.  Egészen hajnalig hallani lehetett az ünneplést, mi korán feladtuk az előző éjszaka hiánya miatt.

Másnap reggel a parton sétálgatva elkezdtük építeni a saját homokvárunkat. Hamar odajött két helyi kissrác, akik elmesélték, hogy mennyit is tudnak keresni ezzel. Iskola után kijönnek a partra és fél óra alatt megépítenek egy nagyon menő homokvárat, majd 50-100 pezót kérnek attól, aki szeretne vele lefotózkodni. Ez azonban illegális, mert minden fiatal ebből szeretne megélni, és csúnya dombos lesz tőle a gyönyörű homok. A parti őrség elgereblyézi a várakat, és elvileg meg is bünteti, aki ilyet csinál, ez azonban nagyon ritka. Mindkét gyerek édesapja Manilában dolgozik, míg édesanyjuk egy-egy hotelben, ahol fizetés mellé még szállást is kapnak.

Egyetlen idegesítő momentum Boracayon az árusok állandó zaklatása volt. Összesen három típust lehet megkülönböztetni: gyöngyöt, szelfibotot vagy napszemüveget árulót. A kínálat mindenkinél ugyanaz, és nagyjából ötpercenként találkozol eggyel.

Míg a sziget egyik felén a tenger nyugodt, kristálytiszta, átlátszó, addig tőle alig száz méterre a másik oldalt a Bulabog beachen erős szélben nagy hullámokon lovagolnak a skite-osok. Itt fürdőzőt nem is látni, a vízi sportok szerelmeseinek való terep. Ide eljutni az egyirányú publikus triciklivel a legolcsóbb, viszont csak a főútig vitessük magunkat 10 pezóért, mert 5 perces sétával elérhető a part, és ha közvetlen oda vitetjük magunkat, 60 pezót kell fizetnünk. A part menti éttermek a Fülöp-szigeteki árakhoz képest drágábbak, de a főút mentén akár hotelek saját éttermében nagyon kedvező áron lehet igazán finomakat enni. Átszámítva 800-1000 Ft körül már egy nagyobb főételt kapunk üdítővel.

A part közelében felszíni búvárkodással nincs túl sok látnivaló, viszont szervezett túrák keretében erre is nyílik lehetőség, mi nem próbáltuk ki. A legtöbben palackos merülést, szigettúrákat, naplementés hajózást kínálnak. Az éjszakai élet igen aktív, a parton sétálva felgyúlnak a villódzó fények, éttermi hoszteszlányok tömegei próbálnak vendégeket szerezni az éttermeknek, friss tengeri herkentyűkkel és koktélokkal csábítanak. A nap végére jócskán elfáradtunk, és egyébként sem vagyunk nagy bulizósok, úgyhogy éjfél előtt aludni indultunk. Alvás előtt megkértem a szállásadónkat, foglaljon másnap reggelre egy transzfert Kalibo reptérre, ahonnan Cebuba repültünk. Bohol következik.