„Jó szelet, sztyuvikám!” – interjú egy Németországban élő légiutas-kísérővel
Szoktak-e ajánlatot kapni a légiutas-kísérők? Milyen utastípusok fordulnak meg a járatokon? Előfordulnak-e kínos jelenetek a levegőben? Ezekre és sok más kérdésre is válaszol Orbán Eszter, a Lufthansa egyik leányvállalatának légiutas-kísérője.
Tavaly márciusban készült veled egy interjú az utazomajom.hu oldalán. Mi minden történt veled azóta?
Akkoriban még Bécsben dolgoztam, közvetlenül az interjú után tudtam meg, hogy majdnem cégen belül, Kölnbe keresnek embereket a Lufthansa leányvállalatához. Én már régóta nézegettem a német cégeket és ez kapóra jött. Júniusban már Németországban laktam és az új egyenruha színeiben repültem, ez év márciusában pedig az első saját “osztályomat” vizsgáztattam, mert közben úgynevezett kiképző is lettem. Ez szintén egy indoka volt a váltásnak.
Mennyiben más a jelenlegi munkád, mint az előző?
A repülést illetően majdnem ugyanaz, egy-két apróság különbözik csak a szervízt illetően. Ugyanúgy kapom a beosztásomat, mint eddig és ott tudom meg, hogy melyik nap repülök, illetve melyik nap tanítok. Nyáron több a repülés, télen több az iroda.
Ami újdonság, az az irodai munka és teljesen megváltoztatta az életemet. Nyolcra menni, hatkor jönni… Az elején hozzá kellett szoknom, hogy normális ritmusban élek. Hatalmas felelősség van rajtam, illetve munkát is viszek haza. Mikor elkezdtem repülni, fontos szempont volt számomra, hogy amint elhagyom a repülőt, vége a napnak és otthon nem kell dolgozni. Ennek ellenére mégsem munkának fogom fel az itthoni részét, úgyhogy úgy érzem, nagyon is jó helyen vagyok.
Említetted, hogy cégen belül maradtál, mégis más országban dolgozol. Milyen különbséget látsz az osztrák és német munkamorálban, kollégák hozzáállásában?
Hatalmas a különbség! Soha nem gondoltam volna, pedig rengetegszer jártam előtte Németországban, többek között munka miatt is. Az egyik (nekem nagyon fontos) téma az első naptól kezdve: a humor. Az előző interjúban is említettem, hogy nálam erről szól a nap. Így a kollégák és az utasok is egyből jókedvűek, mindegy mekkora késés és káosz van (márpedig az sokszor van), kihozzuk a legjobbat abból a pár órából, amit együtt kell töltenünk. Én Ausztriában ilyenkor bemondásokat szoktam csinálni, egyenként beszélgetek mindenkivel, történeteket mesélek. Egyszerűen kilépek a smink mögül és mint egy másik, teljesen normális ember, beszélgetek.
Németországban ez nem így működik. Itt a munka és a precizitás a fő szempont. Mindennek úgy kell történnie, ahogy a könyvben meg van írva. Ha a dolgok egy kicsit máshogy mennek, mint kellene, késésben vagyunk vagy nincs elég hely a csomagoknak, egyből komolyság és figyelem van. Ami nem feltétlen negatív, sőt! Sokkal jobb a szervíz, mindenki koncentrált és arra van beállítva, hogy ma egy tökéletes munkanap lesz mögöttünk, minden gördülékenyebb, csak kevesebb az őszinte mosoly. Nekem nehéz volt az átállás. Igazából nem is álltam át. Anyukám szerint nem is fogok, de ez nem feltétlenül baj.
Ez az utasok visszajelzéseiben is megnyilvánul? Hatással van az utasokra az, hogy milyen humorosak vagy kevésbé humorosak a légiutas-kísérők?
Igazából ez út kérdése. A business utakon, például Berlin-München járatokon mindenki dolgozik és lehetek akármilyen jó kedvű, ha miattunk késik le a megbeszélést, nem fognak velem nevetni. Érthető módon, itt nem is kell nagyon erőltetni a beszélgetést. Ha viszont egy nyaraló területre megyünk, mondjuk a németek által nagyon kedvelt Mallorcára, ott nagyon fontos a jókedv, hiszen az egy éve várt nyaralásuk itt kezdődik. Velünk, velem.
Nekem is jó érzés, ha mosolyogva szállnak ki vagy kérik, hogy a visszaúton is repüljek velük.
Sőt, olyan is volt, aki tudta, hogy a hazafelé úton is én leszek és kis ajándékot is hozott.
Milyen gyakori a “személyeskedés” az utasok részéről? Gyakran kapsz ajándékot, ajánlatot, netán flörtölnek is?
Majdnem minden nap. Sokan egyszerűen csak kedvesek, viszont előfordul, hogy félreértenek. Volt egy utasom, aki hónapokig minden pénteken és vasárnap velem utazott Barcelonába. Nyilván pár hét után már beszélgettünk, kinek milyen volt a hete. Tudtam, hogy pénteken sör, vasárnap pedig kávé a menü, ő pedig kérés nélkül segített, ha látta, hogy beszállásnál sok a csomag. Egyik pénteken az út után megyek a kocsimhoz és hallom, hogy valaki jön utánam. Megfordulok és ott áll egy csokor virággal.
Először fel sem ismertem. Mondta, hogy többet nem kell Barcelonába mennie és úgy érzi, ez a megfelelő pillanat, hogy végre meghívjon egy kávéra. Itt viccesen megjegyeztem, hogy hiszen péntek van, akkor sör a menü, majd ő kapásból rávágta, hogy na ezért szeret ő engem ennyire. Kisebb pánik és fél órás előadás után megértette, hogy én csak a munkámat végeztem és azóta nem hallottam felőle.
A névjegyek napi szinten előfordulnak, a különböző ajánlatok pedig általában az esti járatokon. Én ezeknek annyira nem szoktam örülni.
Ismersz olyan kollégát, aki így találta meg a nagy őt?
Igen! Van egy kolléganőm, akihez az egyik utas egyszerűen csak odament, hogy ő úgy érzi, nekik találkozniuk kellett és ugyan sosem csinált még ilyet (ezt sokszor halljuk), de most megadja a telefonszámát. Ha a lány úgy érzi, írjon neki. A lány először nevetett, sőt, hónapokig el is felejtette, végül a barátnői rábeszélték és írt neki. Már van egy gyerekük is és eszméletlen boldogok együtt. Mi is ismerjük és imádjuk a fiút, az egyik kedvenc utasunk.
És ha már szerelem: történt olyan a munkád során, amikor megkérték valaki kezét vagy más romantikus történetnek voltatok szemtanúi?
A lánykérés mostanában nagy divat a repülőn, annyi ilyet csináltam már, hogy beszállásnál szinte látom, ki jön hozzám öt perc múlva és kéri a segítségemet. A lányok zokognak, az utasok tapsolnak. Ezek a legszebb napok. Volt egy kevésbé romantikus szituáció is. A hölgy a járaton ült a szakítás után, az úr ezt tudta, de nem akarta, hogy elrepüljön, ezért vett egy jegyet ő is. Majd beszállásnál lefeküdt a repülő alá, gondolván, így biztos törlik a járatot és a hölgy visszatér hozzá. Nem lövök le nagy poént, ha elárulom, hogy nem így történt.
Említetted, hogy már a beszállásnál tudod, ki fog odajönni hozzád. Ez más utasok esetében is működik? Meg tudod mondani, ki milyen “utastípus”?
Persze, hiszen erre képeznek ki minket. Jó előre látnunk kell, hogy például egy vészhelyzetben ki lehet a segítségünkre és nem akkor kell keresgélni, mikor baj van. Én ezért is szoktam az elejétől kezdve beszélgetni, hogy felmérjem, ki milyen állapotban van, illetve ki fél a repüléstől. Nekik mindig több figyelemre van szükségük (anélkül, hogy tudnák, figyelem őket). De nem kell egyből vészhelyzetre gondolni. Alapjáraton jó tudni, kivel állunk szemben a következő órákban.
Az utastípusokról….
- Vannak a nagyon fontos emberek, akik köszönni sem tudnak, hiszen én csak egy pincér vagyok. Igen, ez a mondat már elhangzott.
- Vannak olyan fontos utasok, akik még emlékeznek, honnan jöttek és ha fel akarnám tenni a csomagot, felállnak és kérik, hogy ne, hiszen ő a férfi és nekem így is elég dolgom van.
- Vannak a családok, akik nyaralni mennek és boldogok. Őket nagyon szeretem, mert teljesen be vannak zsongva a repülőtől és nagyon jó kérdéseket tesznek fel. Emellett hálásak mindenért.
- Vannak az “én már többször repültem, mint maga, tudom, mi hogyan működik” utasok, illetve a “na és ma mennyit késünk?” utasok. A kedvenceim, akik engem hibáztatnak mindenért az úton, végül a kiszállásnál bocsánatot kérnek és megköszönik az utat. Őket tényleg nagyon szeretem.
- Vannak párok, ahol a hölgy az úrnak mondja, mit kér inni, pedig én is hallom, na meg az olyan párok, ahol az úr nem szólhat hozzám és nem nézhet rám.
- Tegnap például egy hölgy megkért, hogy engedjek be friss levegőt (36.000 láb magasban). Majd mikor közöltem vele, hogy ez sajnos lehetetlen, mondta, hogy „na ja, a kapitány még itt is spórol”. Ő a “bármi történik, én beszólok valamit a kislányoknak” utas. Egyik nagy kedvencem.
Igazából ezt órákig tudnám sorolni, mindennap felfedezek egy új típust. De ez a munka ettől szép. Kihívás, de szép.
Előfordulnak kínos szituációk is a repülés alatt?
Igen, például rengeteg „mosdójelenet” van, különböző korosztályokban. Előfordul, aki az első kopogás után feladja, de van, akire muszáj rányitni. Sokan azt hiszik, nem látjuk őket. De egy tipp: amint felkelnek, ahogy néznek, ahogy becsukják az ajtót maguk után, mi látjuk, hogy itt folytatás lesz. Főleg az ilyen rövid utakon, ez feltűnik és elég kellemetlen.
Őszintén, néha azt gondolom, aki abban az iszonyúan piszkos kis lyukban szeretne boldog lenni, ahol naponta több ezer utas megfordul, legyen.
A legutolsó történetem viszont nem volt ilyen egyszerű. Marokkóból repülünk vissza éjszaka és egy 14 éves lány, illetve egy 16 éves fiú ment “átöltözni”. A szülők is a gépen voltak és látták, ahogy a gyerekeket kirángatom a WC-ből. Óriási botrány, kiabálás, sőt már erőszak is volt a gépen, ami nagyon veszélyes. Tanulság: függönyt behúzni, mielőtt kinyitom az ajtót, főleg, ha egy olyan kultúrából jönnek, ahogy ez abszolút tilos, főleg házasság előtt.
Ha már itt tartunk, megsúgok egy titkot: rövid időközönként a WC-ket ellenőrizni kell, hogy minden rendben van-e, nincs tűz, nincs cigi, nincs összecsuklott ember, tiszta-e minden. Ha akkor éppen nem reagálnak a kopogásra és csak kuncogás hallatszik, én benyitok. Itt jön mindig a kérdés: de miért teszem ezt?! A válasz egyszerű: egyrészt mert ilyet nem illik, másrészt pedig mert veszélyes. Ha éppen akkor történik valami, ők nincsenek biztonságban. Márpedig -mint azt már annyiszor említettem- mi éppen ezért vagyunk a gépen: hogyha kell, életeket mentsünk. Emellett nem tudhatom, hogy miért mennek be? Egymásnak esnek? Cigiznek? Vagy esetleg rosszabb? Találtunk már tűt a mosdóban. Ha ketten vannak, kötelességünk közbe lépni.
Elhangzott, hogy gyakran pincérnek, kislánynak néznek. Szerinted miért alakulhatott ki ez a vélemény rólatok? Tény, hogy kedvesek vagytok, szépek és a fiatalok (ez a külcsín), de mindeközben komoly kiképzést kaptatok, pszichológiai, fizikai munkát is végeztek stb.?
Ezen én is rengeteget gondolkodtam már, de mindig arra jutok, hogy a többség csak ennyit lát belőlünk, hogy felszolgálunk, mást nem. Utána eltűnünk a függöny mögött (én mondjuk nem, mert biztos vagyok benne, hogy egy-két utast érdekli, mit csinálunk) és ennyi. Már megyünk is lefelé. Főleg régen, ahol óriási büfé volt a repülőn és a légiutas-kísérők hosszú és alapos szervízképzést kaptak (minden tiszteletem nekik), az emberek annyit éreztek, hogy ő bizony tudja, milyen ez a bor és hogyan kell tálalni.
Sajnos rengetegen nem tudják, hogy mi igazából miért vagyunk a gépen.
Ezt az elején nagyon a szívemre vettem, most már inkább fordítva: örülök, ha valaki tudja.
Szintén gyakran elhangzik a vélemény a légiutas-kísérők munkájáról: rendben, hogy sokat repültök, de mi értelme, ha semmit nem láttok a desztinációból?
Bevallom, mikor elkezdtem itt dolgozni, ugyanezt a kérdést tettem fel magamnak. Attól eltekintve, hogy repülőgépőrült vagyok és a mai napig minden felszállásnál olyan az érzés a gyomromban, mint mikor életemben először szerelmes voltam, nekem az emberek és a felelősség. Hogy tudom, velünk biztonságban érnek célba és ha valami mégis történik, én itt vagyok és cselekszem, mert nagyon jól tudom, mit kell tennem.
Azt pedig, hogy mindegy, milyen szürke az idő, én mindennap látok napsugarat, már meg sem említem. Emellett annyi kedvezményt kapunk a jegyekre, plusz télen annyi időnk van, hogy így is többet látok a világból, mint eddig valaha. Sőt, így én dönthetem el, hova lesz a következő út és nem a beosztás.
Kell tehát elhivatottság, szerelem ehhez a munkához. Mi még?
Logikus gondolkodás, néha komoly döntéseket kell meghozni. Motiváció, hiszen sokszor éjszaka kell kelni vagy délben aludni menni. Ebből jön az önfegyelem, akármilyen szülinapi buli van, nem, nem koccintunk, mert másnap munka. A képzés alatt szorgalom, mert sok és tömény az anyag rövid időn belül. Amit pedig én mindig tanácsolok: nyelvek, nyelvek, nyelvek. Nincs nehezebb helyzet, mint amikor baj esetén nem értjük meg egymást.
Empátia is szükséges, illetve egy kis kultúraismeret tekintve, hogy sok nemzet képviselője fordul meg nálunk. Múltkor történt például, hogy egy indiai család ült a gépen, hoztak magukkal ételt a gépre (mert tudták, amit sokan nem, hogy nálunk nincs semmi ingyen) és elfogyasztották. Mind éreztünk már indiai ételt, számomra nagyon finom, erős fűszeres illata van, illetve ott kézzel illik enni. Ők is így tettek. A többi utas kiborult és panaszkodott emiatt. Ilyenkor jövünk mi. Nem kell kiborulni, sem magyarázkodni, szalvétát vittünk nekik (illatos törlőkendőt), valamint a már üres tányérokat egyből eldobtuk, hogy ne legyen zavaró másoknak.
Az egyik úr kiszállásnál megjegyezte, hogy panaszt fog tenni, amiért büdösek vagyunk.
Nos, itt pedig a legfontosabb tulajdonságunkat említeném: a türelmet. Gondolok valamit, de azt nem mondhatom ki, úgyhogy egyszerűen csak további szép napot kívánok.
Végezetül mit kívánjak neked? Balesetmentes repülést? Kedves utasokat? Vagy inkább több irodai munkát a jövőre nézve?
Maradjon minden így, ahogy most van, akkor minden tökéletes lesz.
Illetve ahogy apukám mondaná: „Jó szelet, sztyuvikám!”