Október közepén, amikor Törökországba utaztunk, egyből a Durrell család jutott az eszembe. Ők a Családom és egyéb állatfajták híres szereplői, akik annyira megunták a szeszélyes angliai időjárást, hogy inkább hagytak csapot-papot, bepakoltak és elutaztak Korfura. Itthon is hasonló volt a helyzet. Miután lejárt a vénasszonyok nyara, és a hőmérséklet zuhanni kezdett, mi sem akartuk elhinni, hogy most már tényleg vége a nyárnak. Így hát gondoltunk egyet, és elrepültünk Kis-Ázsiába.

Hogy miért pont Anatólia, és miért pont Side?

Ezt még így utólag is elég nehéz lenne megmagyarázni, de az igazság valahol félúton rejlik a tenger fodrára láncként felfűzött szállodák fojtogató összképe és az ókori városok utáni kielégíthetetlen affinitásunk között. De nyilván rátett egy csipetnyit a szinte mindig kiszámítható időjárás is. Érkezésünk előtti héten viharok és áradások söpörtek végig Törökország területén. És ahogy néztem, hazatértünk után is. Így hát talán mégis inkább az isteni gondviselés jóvoltából élvezhettük a kristálytiszta, kék eget, a szikrázó napsütést, a 30–34 °C-os hőmérsékletet és a tengervíz melegét.

A török Riviéra szállodahegyei között

Törökországban most már negyedszerre jártunk, de eddig valahogy sosem vonzott a török Riviéra déli része, és igazából most sem. Az egymásra épített szállodák végtelen sora nemcsak hogy ijesztő, de olykor már-már fojtogató is volt a számomra. Beláthatatlan és ésszel felfoghatatlan, konkrétan lehetetlen határok közé szorítani ezt a hatalmas, beépített területet. Ez az érzés picit sarokba szorított már a hallottak alapján is, arról nem is beszélve, amikor megérkeztünk.

Antalyában szálltunk le, Törökország második legnagyobb repterén, és Side városáig körülbelül két órát utaztunk szállodahegyeken keresztül. Egy túlzsúfolt, örökmozgó gépezet, ami egy idő után már kezdett megterhelő lenni a neuronjaimnak. Side már jóval szellősebb, átláthatóbb, és élvezhetően hatja át az ókori világ légköre.

Szállásunk Side közelében, a Riolavitas Hotelben

A Riolavitas Hotelben szálltunk meg, amely a város Alanya felőli végében, kissé elszigetelten található, egészen közel a tengerparthoz. Hátunk mögött a Manavgat kanyargott, a távolban a Taurus-hegység emelkedett, előttünk pedig a végtelen Földközi-tenger hullámzott. Persze nekünk is voltak szomszédaink, de sokkal kevesebb. A szállodánknak nem volt direkt kijárata a tengerre. Nagyon kevés szálloda található a parton, és azok ebből kifolyólag sokkal drágábbak is.

Öt perc sétára volt a tenger, ahol apró kis provinciaként trónolt a hotel privát partja. A szállodából persze rendszeresen járt ide shuttle, amely alig 2–3 perc alatt szelte át a kalábriai fenyőktől, olajfáktól, babértól, oleandertől és fügekaktuszoktól pompázó part menti ligetet. Itt-ott kószált egy-egy éhes szájú cirmos is, ez valahogy már megvétózhatatlanul a mediterrán táj szerves része.

A Riolavitas egy ötcsillagos, ultra all inclusive luxusszálloda, melyet mindössze tíz éve adtak át a publikumnak. A hotel épületét a kortárs, modern stílusjegyek uralják. Letisztultság, tágas terek, világos homlokzatok. Gyerek- és felnőttmedencékkel egyaránt rendelkezik, valamint egy wellnessrészleggel is. Ami nagyon tetszett, hogy a modern belteret némiképp kiegészítik különböző képalkotási, művészeti irányzatok, mint a festészet vagy a fotóművészet.

Például csodálatos módon épül be a modern összképbe Petrus Christus flamand festő Egy fiatal lány portréja című műalkotásának kinagyított változata.

Ami még nagyon izgalmas volt, az a rengeteg tükör használata. Többszörösére növeli az amúgy is hatalmas tereket. A szobánk tágas és úgyszintén modern volt, berendezését tekintve minimalista. Egyetlen negatívumot emelnék ki, és az a kilátás. Nagyon kevés tengerre vagy hegyekre néző szobájuk van, mindkét oldalán luxusszálloda emelkedik, és teljesen eltakarják a kilátást. Ami a konyhát illeti, nagyon finom és változatos az ételkínálat, és mivel a szálloda ultra all inclusive besorolást kapott, a nap 24 órájában bármikor étkezhetünk, mindig van rá valamilyen lehetőség.

Irány Side óvárosa!

A hotelünk a Sorgun városrészben volt, ahonnan busszal körülbelül húsz perc alatt lehetett beérni Side óvárosába. Taxival egyáltalán nem érdemes utazni, nagyon drága, mi is a helyi buszjárattal közlekedtünk. Igazából ez egy turistajárat, hiszen a közelben lévő hotelektől gyűjtötte össze a turistákat, és vitte be őket a város szívébe. Az egész rendszer nagyon jól ki van találva, a buszok a végállomásra érkeznek, és onnan gyalogosan vagy pedig kisvonattal lehet tovább utazni, de igazából itt már a Side Antik bejáratában vagyunk, tehát úgy gyalogosan, mint sétavonattal pár perc alatt az óváros szívébe juthatunk.

Amit jó tudni előre, hogy a kisvonaton csakis kártyával lehet fizetni. Nagyon olcsó, mégis nagy pofára esés volt a számunkra, mert csak készpénz volt nálam, a kártyát a hotelben felejtettem, így meg kellett kérnünk valakit, hogy fizesse ki nekünk kártyával a jegyeket, majd az összeget visszaadjuk neki érmékben.

Szerencsére nagyon pozitívan állt a dologhoz egy hölgy, mondhatni, felajánlotta a segítségét, és hamar megoldottuk a problémát. Gyerekekkel, nagy melegben sokkal egyszerűbb volt a vonatos megoldás.

A rövid bekötőút során elhaladtunk a Nymphaeum (monumentális díszkút a 2. századból) és az óváros maradványai mellett, áthaladtunk a Vespasianus-kapun, melynek bal oldalán a Vespasianus-kút és az amfiteátrum, jobb oldalán a régészeti múzeum volt látható. A kapun áthaladva található a kisvonat végállomása, innen már csak sétálóutcák vezetnek Side óvárosának házai közé. A városkát parkok tarkítják, és terebélyes fikuszfák tartanak árnyékot, a tenger felől érkező szellő hatására pedig a déli hőség ellenére is egészen kellemes volt az atmoszférája.

Side, ahol az ókori és a modern világ találkozik

A város jelképe a gránátalma, és a gránátalma megnevezése régi anatóliai nyelveken nem más, mint side. Ezért nagyon fontos, hogy ha Sidében járunk, soha ne ejtsük szájd-nak, ne angolosítsuk el, tartsuk tiszteletben elnevezését, és egyszerűen csak mondjuk azt, hogy szide.

Ahogy a part menti üdülővárosok nagy részére jellemző, Side is egy kis halászfaluból nőtte ki magát azzá a karizmatikus várossá, amelyet ma láthatunk és élvezhetünk. A térség azonban rendkívül hírhedt volt a kalózéletről, és itt virágzott a mediterráneum egyik legnagyobb rabszolgapiaca is. Side születését az i. e. 7. századra datálják, és az ezt követő évszázadok, megannyi nép, a sok kulturális behatás, fordulatok és természeti katasztrófák, a hellenisztikus kor, a római és az egyiptomi Ptolemaiosz-kor, az arab gyújtogatás, a földrengések és természetesen a török éra mind hevítették, gyúrták és alakították a város képét, lakóit és hagyományait.

Az ókori Side városára ráépítkeztek, sok esetben az épületek maradványait újrahasznosították, ez bevált szokás volt régen. De mégsem vesztek el teljesen a történelem viharában, ugyanis Side óvárosában tovább él az ókori és a modern város is egyaránt. Együtt, egymást erősítve. Hogy hogyan? A városban sok utca, üzlet, kávézó és étterem kövezetét és padlózatát üveglapokra cserélték, így konkrétan az ókori romok fölött járhatunk. Fantasztikus megoldás, eszméletlenül jó ötlet. Megteremtik a szabadtéri múzeum élményvilágát.

A sétálóutcák természetesen szuveníres boltokkal vannak tele, nagyon sok értéktelen és műanyag kacattal telezsúfolva, viszont ha nyitott szemmel járunk, találhatunk igazi kincseket is. Kézműves tárgyakat, jó minőségű fűszereket és teákat, török kávét, és persze a klasszikus török édességeket, rahátot, baklavát és gránátalmát minden mennyiségben. A kikötő parkjában a köztársaság megteremtőjének, Mustafa Kemal Atatürknek a szobra kémleli a megannyi vitorlástól és sétahajótól izgalmas mediterrán tájat.

Török fagyi és egy kis időutazás

Az óváros meglátogatása közben ránk találtak a méltán híres török fagyiárusok is. Nekünk már ismerős volt a helyzet, találkoztunk velük Isztambulban, ám a lányok még sosem ettek ilyen fagyit, és ami még jobb, hogy sosem láttak ilyen fagyist. Egy-két szóban azért elmagyaráztuk, hogy mennyire vicces a fagyis bácsi, aztán minden kegyelem nélkül bedobtuk őket a mély vízbe. Picit megszeppentek, amikor nem kapták azonnal kézbe a fagyit, de a fagyiárus hihetetlenül jól kezelte a helyzetet, igazi kötéltáncos módjára egyensúlyozott azon a hajszálvékony határon, amely a vicces és a sírás közé esett. Nagy élmény volt mindannyiunknak.

Egyik nap, amíg a lányok délutáni sziesztájukat élvezték, én visszatértem az ókorba. Bejártam gyalog az egész antik várost. Az oszlopos úton sétáltam be a régmúlt idők maradványai közé. Múzeumokat látogattam. Közben kisétáltam a tengerpartra, innen egészen közel van az ókori gymnasium is.

A híres sidei színház sajnos nem látogatható, ahogy a kikötőben lévő ikonikus Apolló-templom oszlopai sem, mindkettő renoválás alatt áll, ám eléggé lélegzetelállító volt elnézni már csak azt is, ahogy óriási daruk emelgetik az ókor építőköveit.

Elámultam azon, hogy mennyire egyszerre él itt ez a két teljesen különböző világ. Vásároltam pár szuvenírt, aztán beültem kávézni.

Kirándulás Alanyába és látogatás a delfináriumban

Októberi nyaralásunk vége felé elutaztunk Alanyába. Itt van ugyanis a térség leghíresebb delfináriuma, a Sealanya. Alanyáig egy órát utaztunk, most is szállodahegyeken át, így volt időm elgondolkodni azon, hogy milyen is lehet itt az élet pár héten belül, amikor novemberben tényleg véget ér az idei szezon, és lakatok alatt tengődő szellemvárosokban járják ördögi táncaikat a part menti luxusresortok. Elképzelni is nehéz, hogy a téli időszakban ezek a települések szinte teljesen elnéptelenednek. A hotelek bezárnak, a vendégmunkások hazamennek, nincsenek turisták.

Apokaliptikus látvány lehet. A lányok türelmetlenkedése ugrasztott ki töprengésem dunyhája alól. Lassan amúgy is megérkeztünk a delfináriumba. Színvonalas előadás volt, delfineket és oroszlánfókákat láttunk, ahogy hihetetlen ügyességgel hajtották végre azokat a feladatokat, amelyekre az idomár megkérte őket. A show-ba olykor-olykor a közönséget is bevonták, természetesen minden alkalommal állati nagy pancsolás lett a vége. Nekem talán az O sole mio-t éneklő oroszlánfóka tetszett a legjobban. Nagyszerű családi program.

Strandolás, napsütés és egy felejthetetlen naplemente

Minden utazás alkalmával elhatározzuk, hogy több időt töltünk a parton. Sosem sikerül, valahogy mindig magukhoz csábítanak a környék látnivalói. Na de majd most, full strandolás lesz! Persze, hogy most sem sikerült, de picivel úgy érzem, hogy jobban teljesítettünk.

Igaz, ami igaz, a lányok valóban sokkal otthonosabban érezték magukat a tengerparton. Órákon át voltak képesek homokozni, kavicsokat, kagylókat gyűjtögetni, vagy éppen bolondozni a játszótéren. És talán még nekünk, szülőknek is több lazítás jutott így, olvasni vagy egyáltalán élvezni a napsütést és a tengert.

A parton egyébként minden megvolt, ami szükséges volt a számunkra, a beach bárban tudtunk enni, és innivaló is mindig akadt. A fagyiról nem is beszélve. Októberhez képest a víz nagyon meleg volt, hőmérséklete 26 °C körül mozgott. Alig kellett időt szánni a megszokására, simán be lehetett gyalogolni.

Ami viszont hátrányt jelentett, hogy nagyon hamar mélyült a víz, és nagyon kavicsos volt a part. Utóbbi lehet, hogy az ideutazásunk előtti viharok és heves hullámzások eredménye volt. Kárpótlásul a felszínén tartott a sós víz.

Utolsó nap ott maradtam a parton, amíg lement a nap. A lányok már hamarabb felmentek a szállodába, én pedig megnéztem a naplementét. Egyik kavicsdombon üldögélve néztem az alkonyatba forduló tájat, és nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy ilyen és ehhez hasonló helyekre eljuthatunk. A lenyugvó napkorong bizonyára látta, hogy mosolygok. Végtelenül hálás voltam!

Szöveg és fotók: Ladó Csaba

Olvasd tovább olvasói élménybeszámóinkat >>